2009. szeptember 30., szerda

A beágyazásról

Nem is olyan rossz ötlet ez az énblogba ágyazott blogregény. Így ha épp nincs kedvem személyes bejegyzést írni, hozzáfűzhetek még néhány bekezdést a regényemhez, és viszont: ha a regénnyel nem haladok, írhatok magamról, az emlékeimről - vagy akár egy ilyen elméleti, metablog posztot.
Az olvasó szemszögéből is igaz: ha engem unalmas figurának talál, a regény még lekötheti, és fordítva: attól, hogy a regényemet esetlen írói próbálkozásnak tartja, a személyes blogom felkeltheti és fenntarthatja az érdeklődését.

2009. szeptember 29., kedd

A szigetről bővebben

Bröton persze nem tudta, hogy pár mérföldre onnan, a szomszédos (szintén lakatlannak tűnő) szigeten olyan hírességek hagyták a lábnyomukat, mint az Arany Medve-díjas amerikai szépfiú és a francia szépség. Már legalábbis arra a rövid időre, amíg a hullámok újra simára nem nyaldosták a partot, mint Kojak a sorjás nyalókat. Sőt, Bröton a filmet sem látta (pedig érdemes megnézni). Azzal sem volt tisztában, hogy a sziget valójában nem névtelen. Napjainkban ugyanis már nem léteznek névtelen szigetek, még a legjelentéktelenebb korallszigetek is kapnak valamilyen földrajzni nevet. Bröton névtelennek hitt szigetét 1972-ben nevezte el egy Mike Swoosh nevű mélytengerkutató és halbiológus (aki aztán később otthagyta a nem túl jövedelmező pályát, és a sporszer- és konfekcióiparban próbált szerencsét). A kis, kerek szigetnek az Airmax nevet adta, mert bár egy űrfelvételen bökött az addig valóban névtelen szigetre, egy borongós őszi délelőtt 1972-ben, a Tengerkutató Központ légkondicionált irodájában, úgy vélte, hogy arrafelé a levegő maximálisan tiszta. Ebben nem is tévedett, a szigeten pompás éghajlat uralkodik, és a levegő is csodálatosan tiszta.

A sziget

A névtelen és lakatlan földdarab, ahol Bröton napra pontosan két esztendőt töltött, pár mérföldre fekszik attól a szigettől, melyet néhány évvel korábban Leonardo DiCaprio, Virginie Ledoyen és színésztársaik (és a stáb tagjai) népesítettek be A part c. film forgatása alatt. Nem nagyobb, mint a Margitsziget, Bröton egy óra alatt kényelmesen körbesétálta az apró, paradicsomi szárazföldet a szikrázó, hófehér fövenyen.

2009. szeptember 28., hétfő

Bröton, az albérlő

Mint látod, Kedves Olvasóm, unokatestvérem irodalmi terveitől (is) fellelkesedve ismét elkövetem azt a könnyelműséget, hogy szerény szépírói tehetségem ellenére regényírásra adom a fejem. Mert ez bizony néhány évente előfordul velem. Igazán foglalkozhatnék okosabb dolgokkal is, csak hát az ambíciók. Ráadásul nem is az asztalfiókom tömöm ezzel a kétes színvonalú és kissé agyament grafomán orgiával, hanem - legalábbis egy időre - ide, a személyes blogom mellé költöztetem Brötont a maga kalandjaival. Remélem nem untatlak majd vele nagyon, és sikerül valamit kihoznom a történetből.

És még egy bekezdés

- Te Brétó, emlékszel, amikor még Ubi könyvét írtad, majd azzal a bágyadt robinzonos műsztorival kilincseltél a kiadóknál? Bevallom, akkoriban még nem hittem volna, hogy egyszer viszed valamire. És erre tessék, több évet töltöttél a nyílt óceánon és egy margitszigetnyi trópusi földdarabon, a könyvedet meg veszik mint a cukrot... hát nem semmi. A múltkor amikor a könyváruházban láttam a könyved plakátjait, hát majdnem elérzékenyültem. "Both Bendegúz: Brétó kalandjai". Azt tudtam, hogy Both Benedek a nagyapád, de hogy egyszer te is akkora író leszel, mint az öreg, hát azt tényleg nem gondoltam volna. És hát a tenger... tényleg, nem volt unalmas olyan sokáig himbálódzni a tengeren? Na és mikor veszed át a díjat? - árasztotta el Kerge örvendezésével és kérdéseivel Brötont.

Még egy bekezdés

- Szia Brétó, hát megjöttél a nagy útról. Gratulálok, és persze a díjhoz is! - mondta Kerge. Bröton ugyanis csaknem megkerülte a Földet egy lélekvesztőn, majd éveket töltött egy lakatlan szigeten. Közben naplót is vezetett a kalandjairól, mint Robinson Crusoe, azzal a nem elhanyagolandó különbséggel, hogy míg Robinson csak kitalált személy, addig Brötonnal valóban megesett mindaz, amit vitorlása kajütjében és a pálmafák árnyékában papírra vetett. A naplót kiadták és bestseller lett, a megjelenést követő első héten elkapkodták az összes kötetet. Nagyon jó kritikát kapott, továbbá egy irodalmi díjat, amit a napokban vesz majd át Münchenben. Így tulajdonképpen átutazóban van Bécsben, és ha már itt jár, megbeszélte ezt a találkozót Kergével.

Brétó kalandjainak első bekezdései

Bröton pár órával ezelőtt érkezett Bécsbe. Szórakozottan sétálgatott a belvárosi utcákon, majd betért a kávéházba. "Tán Zweig is járt ebben a kávéházban. Sőt, lehet hogy ez Könyves Mendel kávéháza. Micsoda irodalmi helyszín." - gondolta Bröton, ahogy leült az egyik asztalnál, egy nyugodt sarokban.
Bröton valódi neve (helyesebben: valódi beceneve) Brétó volt, de egy ideje Brötonnak nevezte magát. A Brötonnak jobb a hangzása; mintha ebben a két szótagban lenne valami a sziklás bretagne-i partokból, a sós hullámokból és a szél zúgásából. Már a kávéját kortyolgatta, amikor az ajtóban megjelent a legjobb barátja, egykori osztálytársa, Kertész Géza.
- Szevasz Kerge! - köszönt Bröton a rég nem látott barátnak.

Regényötlet (munkacím: Brétó kalandjai)

Ezekben a percekben született az alábbi regényötletem:
Egy bértollnok, aki korábban celebek "önéletrajzi" könyveit írta (többek között egy befutott pornórendezőét, Koviét Ubiét, ezért barátai Brétollnoknak, vagy egyszerűbben Brétónak hívják), elhatározza, hogy végre saját nevén is ír egy könyvet. Az ötlete egy sokadik lakatlan szigetes, Robinson-szerű regény. A kiadók azonban visszadobják a kéziratát, stílusának hibái és a történet unalmassága, elkoptatottsága miatt. Ekkor Brétó elhatározza, hogy ahelyett, hogy a fotelében ülve vagy városi parkok padjain dolgozna tovább a regényén, inkább vízre száll, és addig vitorlázik az óceánon, amíg egy lakatlan szigetre nem lel, hogy ott aztán valóban úgy éljen, mint egykor Defoe hőse, és megírhassa immár valóságos naplóját a túlélésről és a trópusi sziget meghódításáról.

2009. szeptember 27., vasárnap

Lakások, szobák, polcok

Unokatestvéremmel - ha már szóba került a regényötlete, és a blogom -, az írásról úgy általában is elbeszélgettünk. Megosztottam vele azt a régi gondolatomat, hogy az íróvá válás tulajdonképpen a halhatatlanság egy formája. Hogy könyvként beköltözni emberek ezreinek, millióinak a házába milyen jó dolog lehet. Közben a polcára néztem, és polcok százai jelentek meg előttem, melyeket eddig ismerősöknél vagy könyvtárakban láttam. Mert igaz, hogy nagyon csekély az esély arra, hogy valóban írók legyünk (bár a lottóhoz képest például nem olyan rosszak ezek az esélyek), mégis jó eljátszani a gondolattal, és szerény próbálkozásokat tenni.

A nagy Lebowski és az írói ábrándok

Tegnap (miután futottam egy kört a Margitszigeten) unokatestvéremnél megnéztem A nagy Lebowski c. filmet. Illetve csak majdnem megnéztem, mert úgy alakult, hogy az utolsó kb. negyed órát nem láttam. Rájöttem, hogy a vörös hajú srác hasonlított a nagy Lebowskira, legalábbis amikor Lebowski napszemüvegben volt, mert a szemük azért különbözött (és különbözik mind a mai napig, minden bizonnyal). A lazaságukban is volt némi hasonlóság.
Egyébként nem csak én dédelgetek írói ábrándokat a családban, hanem unokatestvérem is. Jelenleg egy mesén dolgozik, már csak két fejezete hiányzik. A következő terve pedig egy elég bonyolult regény (vasalás közben mesélt róla), melynek a bibliai Sámson lesz a főhőse. Többet nem árulhatok el róla, de nem is nagyon tudnék, mert nem egyszerű a sztori, és már ott, unokatestvérem forgószékében ülve elvesztettem a fonalat.

2009. szeptember 26., szombat

Az első talákozás egy könyvvel (és a kritikával)

Robert M. Pirsig A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete c. könyvén írok, azt használom alátétnek. Ez az első találkozásom a könyvvel. Mint amikor egy városon csak átutazunk, pontosabban az elkerülő autópályán haladunk el mellette, és a zajvédő falaktól még távolról sem látjuk. Hát ilyen ez a találkozás most, de egyszer talán elolvasom. Unokatestvérem könyve. Mármint nem Robert M. Pirsig az unokatestvérem, ő csupán megvásárolta. Mármint nem Robert M. Pirsig vásárolta meg, hanem az unokatestvérem (aki nem Robert M. Pirsig, sőt, teljesen másképp hívják, még csak nem is Róbert, és a felmenőink között sincs egyetlen Pirsig sem, amennyire tudom). Szóval unokatestvérem csak megvásárolta a könyvet. Vagy lehet hogy nem is ő vásárolta, hanem ajándékba kapta, de most hagyom nyugodtan vasalni, nem kérdezem meg tőle. Bár megkédezhetném, de nincs jelentősége. A címe minden esetre jó. Mert mi a p*na, merül fel az emberben. Mármint nem vagina monológilag értem, hogy mi a p*na, hanem hogy miképp jön össze a zen és a motorbicikli. De ez csak cím persze. Jó cím.
Unokatestvérem, aki épp vasal, és megengedte, hogy a könyvén írjak, őszinte. Szeretem az őszinteségét. A blogomról is őszintén megmondta, hogy bár vannak benne jó bejegyzések, sok "szét van esve", néhányra pedig azt mondta, hogy "ezt nem írtad le elég érdekesen; túlságosan figyelsz a mondatokra". Te vagy szétesve, apukám, gondoltam először magamban, de aztán lehet hogy igaza van. De az is lehet, hogy nincs igaza. Ha meg mégis igaza van, hát akkor szét van esve, na és, mi van akkor, puff neki. Meg hogy figyelek a mondatokra... Hö. Mb. De azért szeretem az őszinteségét.
Robert M. Pirsig könyvének a minőség az egyik központi kérdése, ahogy a borítón olvastam. Ez az, ez kell nekem is. Minőség. A blogom legyen olyan, mint egy kedves utca, vagy egy szép kert. Legyen hangulata, és sugározzon minőséget. Még akkor is, ha kicsit szét van esve. A szétesés a bája. Direkt van szétesve, bibííí.

2009. szeptember 25., péntek

Olvasás a szőnyegen

Nem mentem futni a Margitszigetre; majd holnap. Legfeljebb este nyomok pár fekvőtámaszt. Maradtam, inkább olvasok. Olvasó nap. Vörös és fekete, még mindig. Julien a kertben pettingelt de Rénalnéval. Jó, csak a kezét fogta, de az már taktilis izé. Ráadásul még Derville-né is ott volt, milyen izgi. Amúgy lassan haladok. Olvasok pár oldalt, aztán elgondolkodom; szemem a sárgás lapokról lecsúszva előbb a szőnyeg textúrájára fókuszál, majd a szőnyeg szélének bojtjaira, a bojtok csomóira, a csomókról vissza a könyvre, na hol is tartottam...

Savoir vivre

Hallottam a rádióban, hogy elloptak egy süteményszállító teherautót. Első hallásra furcsa hír, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van az elkövetőnek. Mert milyen macerás először elkötni egy egyszerű (értsd: nem süteményszállító) gépjárművet, azzal elmenni bankot rabolni, majd pedig a zsákmányolt pénzt elsütizni. Sokkal ésszerűbb egyenesen a süteményszállító furgont célba venni, így a pénzintézetet, a legrizikósabb láncszemet ki is lehet hagyni, és már menekülés közben elkezdhető a vidám nassolás.

2009. szeptember 24., csütörtök

Csíkos sikló

A csíkos sikló (latin neve: Coluber caspius Gmelin) valóban létezik, nem csak Sztaniszlovszki szójátéka volt. Pár hónapja egy állatkereskedésben láttam. Az üzlet egyik sarkában hüllők terráriumai és akváriumai álltak, falszerűen egymásra rakva; a csíkos sikló mintha pont szemmagasságban lett volna.
Sokáig nem tudtam egyébként, hogy a siklók, kígyók a síkos, nyálkás látszat ellenére teljesen szárazak. Tizenéves koromban voltam unokatestvéremékkel Újpesten egy ásvány- és hüllőkiállításon, ott tudtam meg.

Freestyle, avagy a bolyongás

Jobban szeretek úgy nekilátni egy blogbejegyzés írásának, hogy határozott elképzelésem van legalább a témát és néhány kulcsmondatot illetően, de az is előfordul - mint most, vagy tegnap -, hogy csak úgy elkezdek írni. Olyan ez, mint céltalanul bolyongani, nekivágni egy ismeretlen városnak vagy egy ismert város ismeretlen kerületének, és rácsodálkozni az addig nem látott utcákra és terekre. De nem is teljesen céltalan dolog az ilyen bolyongás, legalábbis engem kellemes érzéssel tölt el egy városnegyed felfedezése, legyen szó lepusztult szlömnegyedről, vagy hangulatos, idilli kertvárosi utcákról. A spontán írás is egy ilyen séta, utazás. Nem tudom előre, hogy hol fogok kikötni, mikor találok egy már ismerős helyre, gondolatra. A lényeg, hogy ne tévedjen el az ember - hogy írásban mi lehet az eltévedés megfelelője... tán ha az írás már számunkra is unalomba fullad, bár ez nem is annyira eltévedés, inkább olyasmi, mint amikor már belefáradunk a sétába, vagy rájövünk: mégis jobb lenne a szobánkban, de tudjuk, hogy tovább kell mennünk, hiszen messze még az otthonunk, de még a legközelebbi metrómegálló is legalább húsz percre van. Szóval egy ilyen kirándulás jobban és rosszabbul is végződhet: lehet kellemes, pihentető séta, házak, kertek, fasorok, kedves terek élvezetes felfedezése; de akár unott mászkálássá is válhat. Tulajdonképpen hangulat kérdése. A hangulat, ami a legegyszerűbb, legmegszokottabb, vagy épp az idegen utcaképbe is visz valami álomszerűt. Vagy ebbe a blogba is. Úgy érzem, hogy annak örülnék a legjobban, ha a blogom hangulatot tudna közvetíteni. Ha olyan lenne, mint egy barátságos utca, vagy egy szép kert.

2009. szeptember 23., szerda

A grafomán örömblogger a blogolásról

Nézzetek bár nagyképűnek, Kedves Olvasóim, azt mondom, elégedett vagyok eddig a blogommal. Mennyiségileg mindenképp. A minőséget illetően már nem vagyok ennyire határozott, de hát nem is tudnám objektíven megítélni. Nekem tetszik, egy igazi grafomán örömblogger vagyok, de ez semmit sem jelent. Olvastam egyszer egy csúnyán betépett zenekarról, akik meg voltak győződve arról, hogy nagyszerű zenét csinálnak, aztán utólag megnézve, meghallgatva a felvételeket kiderült, hogy bizony inkább kakofóniába hajlott a buli. Mondjuk én nem használok tudatmódosító szereket vagy egyéb gyorsítókat-lassítókat az íráshoz (lehet hogy nem is olyan rossz ötlet pedig), így erre sem foghatom. Hosszú még az út az íróvá válásig, de legalább elindultam, ez is valami. Mert gyakran elindulni a legnehezebb. Azt is mondják, hogy maga az út a lényeg, nem is a cél. Már amiatt is, mert ugye a cél csak egy pont, az út pedig egy vonal, és egy girbe-gurba vonal érdekesebb és bonyolultabb, több információt rejt egy szimpla pontnál. Vagy ha már pontok és görbék: a gyönyörhöz vezető emelkedő is változatosabb, mint maga a csúcspont. Nos, ez a blog is egyfajta út, egy történet. Reményeim szerint fejlődéstörténet. No de majd kiderül.

Mágneses jelekké dermedve, avagy a szavak magányossága

Bizony még vannak olyan percek, órák, amikor éppen senki sem olvassa a blogom. Ilyenkor magányos lehet, mint szénégető az erdő mélyén, vagy mint egy horrorfilm hőse egy emeletes, nyikorgó lépcsős vidéki deszkaház sötét pincéjében. Mágneses jelekké dermedve várja egy messzi szerver belsejében az érdeklődő kattintásokat, hogy kíváncsi szemek elé kerüljön, és az élettelen, zombi jelek újra mondatokká váljanak, hogy aztán az elsikló sorok, mint mozigépben a filmszalag, eléd vetítsenek valamit abból, Kedves Olvasóm, amit akkor gondoltam, amikor mindezt leírtam.

2009. szeptember 22., kedd

A Rubik-kocka és dédnagymamám

A hírekben egy minap rendezett Rubik-kocka versenyről volt szó. Erről jutott eszembe, hogy a blogom is egy Rubik-kockához hasonlatos: az emlékeim, gondolataim tarkaságából próbálok összerakni valami rendezett egészet. Minden bejegyzés egy újabb mozdulat, forgatás ezen a kockán.
A Dédiről írtakat még kiegészítem pár érdekességgel, hogy a "Dédi oldal" is minél teljesebb legyen. Mert Dédinek volt néhány egyáltalán nem hétköznapi tulajdonsága. Például hogy a vallásosságába egy cseppnyi képmutatás sem vegyült. Vagy hogy nem pletykált. Igazából beszélni sem beszélt túl sokat. Csak templomba és temetőbe járt, bodzaszörpöt és birsalma lekvárt főzött, és díszterítőket varrt a Singer varrógépén.

2009. szeptember 21., hétfő

Dédi, a temető és a fagyi

Dédire gyermekkoromban sokáig haragudtam, mert egyszer a temető előtt elvette a fagyimat. Nem tudom, miért nem engedte hogy elnyaljam, mielőtt a temető előtti sikátoron át beléptünk volna a félelmetesen magas fák árnyékolta sírkertbe, talán az bosszantotta fel, hogy nyugodtan fagylaltoztam, amikor már majdnem ott voltunk a temető bejáratánál.
Egy lánya feküdt az egyik sírban, fiatalon halt meg, orvosi műhiba miatt. Érzékeny volt valamilyen gyógyszerre vagy altatóra, és hiába figyelmeztették erre az orvost egy műtét előtt, figyelmen kívül hagyta. Harminc körül lehetett, Dédi kedvesebbik lánya volt - mert nagymamámat, a másik lányát nem szerette annyira Dédi; a korai, tragikus halál pedig csak még jobban megszerettette vele az elhunytat.
Csokoládé és vanília ízű gombócok lehettek a ropogós tölcsérben, mert ezek voltak a kedvenceim. De azért butaság volt emiatt haragudnom Dédire, inkább csak jól esett sértődöttnek, durcásnak lennem, a fagylalt csupán casus belli volt. Pedig szerettem is Dédit, még akkor is, ha gyakran megfenyegetett, hogy "Parazsat teszek a nyelvedre!", amikor csúnyán beszéltem. Ez persze üres fenyegetés maradt, de eleinte eléggé megijedtem, hogy tényleg kiveszi a cserépkályhából az izzó parazsat.
Dédi hosszú, keskeny, sötét és dohos szobájától csak pár lépésre volt az előszobában a kovácsoltvas lábazaton álló Singer varrógép, ami előtt görnyedve, pedálját billegetve a nappalait töltötte. Az előszoba tehát dolgozószoba is volt, és egyben még étkező és nappali is.
Dédi finom tejeskávét főzött, tördelt bele zsemlét, kiflit. És készített stercet, házi lekvárral. És bodzaszörpöt.
A szobájában, a szekrények tetején volt néhány szobor (Jézus, Szűz Mária), amiket a paptól kapott, amikor a templomba új díszek kerültek. Lehet, hogy azokkal vitte haza a dohos illatot.

Bundáskenyér és elmúlás

A teám nem volt elég savanyú, ezért beledobtam egy plussszt (pontosabban nem Plussszt, hanem az egyik közértlánc saját márkás multivitamin pezsgőtablettáját, de én már csak plusssznak hívom az egyszerűség kedvéért, ahogy régebben a fénymásolást úgy mondták hogy xeroxolás, akkor is ha nem Xerox gyártmányú készülékkel történt a sokszorosítás, vagy a pezsgőfürdőket - ha a pezsgőnél ill. a pezsgőtablettánál tartunk - jacuzzinak mondjuk, pedig azok közül sem mindegyik Jacuzzi).
Szóval a teám nem volt elég savanyú, ezért beledobtam egy plussszt. Régen, nagymamáméknál ittam így a teát, plussszos tea és bundáskenyér, ez volt a reggelim. Nagymamámék, Annuska mama és Karcsi papa minden reggel bundáskenyeret ettek, évtizedeken keresztül, a tizedik emeleten, kilátással a Csónakázó-tóra. Az ebéd és a vacsora változatos volt, de a reggeli bundáskenyér, változatlanul. Ez annyira állandó és biztos volt, mint hogy reggel felkel a Nap. Legalábbis évtizedeken keresztül, mert bár a Nap még mindig felkel reggelente, a bundáskenyér-korszak sajnos már elmúlt. Az olaj és a tojás gőzeit, molekuláit a végtelenbe sodorta a szél a panelházak és a Csónakázó-tó felett, esetleg megfordulva a hegyek fölé; a serpenyőt fogó kedves, öreg kezeket pedig betemette a föld.

2009. szeptember 20., vasárnap

Elfogytak a bejegyzések a bogárillatú füzetből

Most az a helyzet, hogy elfogytak a piszkozatok a bogár-, azaz fűszeres bor illatú füzetből. Egyébként a füzet is majdnem betelt már, de jövő héten újat nyitok, és - ha az Ihlet Istene is úgy akarja - jön majd sok új poszt, ahogy azt már megszokhattátok, Kedves Olvasóim.
Azért belelapozok a füzetbe, hátha találok Nektek valamit. "Miért nem lettem programozó?" - á igen, erről is akartam írni, majd lehet hogy fogok is. "A hörcsögök élete... Milyennek láthatják a kis szőrmók jószágok apró gombszemeikkel a világot? Szeretnek-e annyira mókuskerekezni, amennyire például én szeretek hintázni?" - hát, még ezen is kell dolgozni. Ahogy a "Devecseri kastélypark" című bekezdésen is. A "Sportújságíró - modoros, stb." kezdetű ötletből pedig a szexuális nyelvezet modorosságáig kívántam eljutni, de hát pinanyaltilag még csak töredék ez is.

2009. szeptember 19., szombat

Hogyan készülnek a blogbejegyzések?

Van egy kis négyzetrácsos füzetem, az eddigi bejegyzések többsége abban öltött először alakot, mintegy piszkozatként. Nem Moleskine, egy egyszerű füzet, legalább három éve vettem egy hipermarketben több ikertest... (most leütöttem vele egy nagy zöld bogarat, ami bejött az ablakon és naivan megpihent a szekrényajtón, egy pillanat, hullámsírba temetem a mosdóban; milyen egy eufemisztikus gyilkos vagyok, párizsi szalonokban sem mondták volna szebben; édesanyám azt mondta, hogy irodalmi a blogom és hogy olvassam el Az eltűnt idő nyomábant; ez a párizsi szalonokról jutott eszembe, mert egyszer már majdnem kiolvastam) ...szóval több ikertestvérével együtt vettem ezt a füzetet körülbelül három éve. Korábban ez volt a "fekvőtámasz füzetem", azt jegyzetelgettem benne, hogy melyik nap hány fekvőtámaszt nyomtam, majdnem fél éven keresztül, de már ennek is két éve. Most pedig ez a blogpiszkozat-füzetem.
Szegény bogár fűszeres borra emlékeztető illatú nyomot hagyott a füzet hátoldalán.

Zippo és Nils Holgersson

A Zippo öngyújtóról - amit Lajos barátom gyűjt - egy iskola udvarán hallottam először. Világos, csupa ablak folyosók vették körül minden oldalról, sok iskolának van ilyen apró, belső udvara. A szakközépiskola udvarán említette a vörös hajú srác a Zippo öngyújtót. Hogy a Zippo jó. Hogy minél régebbi, annál többet ér. Hogy van hozzá övre tehető bőrtok is. Hogy a Zippo benzinnek jó illata van, de állítólag árt a fogaknak. Nem dohányoztam akkor sem, de azért megjegyeztem. A vörös, göndör srác a Nike cipőkhöz is értett, azt mondta, hogy még a legjobb hamisítványt is felismeri. Hogy még csak egy eset volt, amikor egy cipőről nem tudta megmondani, hogy hamis-e vagy sem. Sokat lógtunk azokban az időkben, egy évig jártam abba a suliba. A vörös srác azt is mondta, hogy kocsmát nyitni jó biznisz. Ezt Hortobágyiéknál mondta. Söröztünk, és mesélt a füves élményéről. És a tervéről, hogy kocsmát nyit. Hogy a barátnőjének ő az első, és ezért nagyon kötődik hozzá a lány - de ezt már a sétálóutcán mondta, ha jól emlékszem. Hogy ha egy másik lányról le akarja beszélni magát, akkor elképzeli, hogy hogyan végzi a dolgát (mármint a nagydolgát, a wc-n), és ezzel egy időre elmegy a kedve a szextől. Ezt pedig a balett-terem mellett mondta, ahol formás lábú lányok balettoztak. Sokat lógtunk azokban az időkben, főleg anyagismeret órára nem jártunk be. Sztaniszlovszki akkoriban mondta, hogy nem mindegy, hogy csíkos sikló vagy síkos csikló. Akkor még nem találtam ki, hogy nem mindegy, hogy fikció vagy frikció, csak pár évvel később. Az osztályba három vagy négy Levente is járt, pedig nem gyakori név. Harmincan sem voltunk, és volt három vagy négy Levente. Addig nem is volt Levente nevű osztálytársam, ott meg hirtelen lett négy. Vagy három. Általános iskolában a Márton névre csodálkoztam rá, mert addig csak Márton lúdról hallottam, a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal c. rajzfilmből. Nem hétköznapi osztály, négy Levente. Az iskola belső udvara viszont átlagos volt, sok iskolában van olyan. Szóval ott hallottam először a Zippo öngyújtóról.

2009. szeptember 18., péntek

Nem tudok mit írni

Most valahogy nem tudok mit írni. Bosszantó. Már kezdtem azt hinni, hogy bármikor képes vagyok írni, de ezek szerint mégsem. Mint álmaimban a repülés: van, hogy könnyen megy, és fáradtság nélkül repkedek, siklok az erdők, utcák, lakótelepek felett, vagy épp egy tágas teremben, szobában egyik sarokból a másikba, és van, hogy nem megy, vagy csak nagyon nehezen. És olyankor nem csak az elrugaszkodás nehéz, hanem - amikor valahogy mégis sikerül elég magasra küzdenem magam - a lezuhanástól is tartok. (Álmaimban egyébként csak én tudok repülni - már amikor tudok, ugye -, rajtam kívül senki. Pedig képességem természetesnek, egyszerű mutatványnak tűnik, és csodálkozom is, hogy a többiek képtelenek a levegőbe emelkedni.)
Közben eszembe jutott, hogy a nagyzol szót lehet hogy nem is a szorzótáblás sráctól hallottam először, hanem egy akkoriban kapott könyvben olvastam. Mert nagyon szerettem rajzolni, és édesanyámtól kaptam egy karikatúráról szóló gyermekkönyvet, amiből meg is lehetett tanulni ezt a fajta ábrázolást. Volt benne szó a térbeliségről, a perspektíváról (ezt mintha többek között piramisokkal szemléltette volna a szerző), az árnyékról, vagy például az arcon kifejeződő érzelmekről, és az arcvonások eltúlzásáról. Egy öreg indián is volt benne, részletesen kidolgozott ráncokkal, arcfestéssel, dísztollakkal. Egy híres karikaturista írta és illusztrálta. Ha nem a kórházban hallottam, akkor abban a könyvben olvastam, azt hiszem.

2009. szeptember 17., csütörtök

Futás a Margitszigeten II.

Ma reggel újra futottam egy kört a Margitszigeten. Esős, szürke idő volt, a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt - meg mindenütt, de a Danubius Grand Hotel előtt lettem erre jobban figyelmes, és ez a mondat is ott fogalmazódott meg bennem, hogy "a szemerkélő eső sötétre festette az aszfaltot a szállodák előtt", miközben a futóútról a hotel bejárata felé pillantottam. Valahogy kórház benyomását keltette néhány másodpercre, talán a pásztói kórházat idézte fel, ahol valamikor alsó tagozatos koromban feküdtem pár napot, amikor súlyos influenzám volt; még infúziót is kaptam - volt ott egy srác, aki egy vagy két osztállyal felettem járt, és mesélt a tankönyveiről, amiket már-már hihetetlenül vastagnak írt le, azt gondoltam hogy nagyzol; de ezt még nem ezzel a szóval gondoltam, mert mintha a nagyzol szót is tőle hallottam volna először, és csak később tudtam meg hogy mit jelent. Úgy emlékszem, éjjel volt, és a szorzótábláról is beszélgettünk, meg a tanítójáról vagy tanítónőjéről, akit szintén hihetetlenül könyörtelennek írt le a szorzótábla kikérdezésével kapcsolatban. A kórház után már nem nagyon ismert meg az iskolában, amiben volt valami toniokrögeres vagy halászpetáros, de különösebben nem zavart - végül is ő már nagy volt, két évvel idősebb, és csak a szorzótábláról és a tankönyvekről beszélgettünk egy éjjel. Hogy a fenébe jutott eszembe, hogy tőle hallottam először a nagyzol szót... Ráadásul soha nem is használom, életemben tán tízszer sem mondtam ki eddig, és az a srác sem jutott eszembe szerintem már évek óta, ahogy a kórház sem. Furcsa az emlékezet.
Szeretem az eső illatát, különösen a Margitszigeten, futás közben (csak egy rövid szakaszon, néhány levegővételnyire vegyült bele főtt kukorica távolról szállingózó illata). Mintha a futás a gondolataimnak is lendületet adna - mint gyermekkoromban a hintázás, vagy az autóbuszos utazások. Eszembe jutott Terry Fox is futás közben - amikor már nagyon légszomjam volt -, hogy mennyivel jobban bírhatta a futást mint én, pedig fél lába volt.

2009. szeptember 15., kedd

A lemondásról

Akár Torgyán doktorról is szólhatna ez a bejegyzés, hiszen neki volt a szavajárása az orrhangú "monnyon le", amit aztán a parodisták unalomig ismételtek, karikíroztak - de nem, nem Torgyán József személye lesz a poszt témája.
Vagy ha már így szóba került a napjainkban celebként újra felfedezett, jellegzetes hangú, mosolygós öreg, akkor annyit még leírok, amit egy szintén derűs és deres kollégám mesélt, hogy ő bizony egyszer behúzott Torgyán doktornak (vagy ütötte pofon; erre a részletre nem emlékszem pontosan) a 80-as években, amikor Torgyán még válóperes ügyvédként praktizált Újpesten, valahol a központ környékén, és a kollégám egy ilyen válóper kapcsán összetűzésbe került a pojácával, ahogy emlegette. Mintha azt is megjegyezte volna, hogy még mindig viszket a tenyere, ha eszébe jut az eset, és cseppet sem bánja az ütést és a pénzbírságot, amit tettlegességéért kapott. Mindegy, nekem Torgyán csak egy joviális bácsi a képernyőről, no de könnyen beszélek, hiszen még nem volt válóperem, és nem próbáltak még ügyvédek kiforgatni a vagyonomból. Ejnye, de hát tényleg nem az egykori kisgazda vezérről akartam írni.
Egy régi közgazdaságtan órán hallottam azt a bölcsességet, hogy minden egyes vásárlással, befektetéssel tulajdonképpen lemondunk minden másról, amit vehettünk volna. Egy televízió megvásárlásával például a világ összes másik készülékéről, egy nyaralással a többi lehetséges nyaralóhelyről, satöbbi.
Ez az írásra is igaz: ha valamiről írunk, témák százait dobjuk el. Mert írhattam volna az apró, csinos anyajegyről is a köldökömben, de erről lemondtam, és - ha már lemondás - írtam inkább magáról a lemondásról.
És az olvasásra is igaz, Kedves Olvasóm: ha ezt a blogbejegyzést elolvasod, akkor erre a pár percre minden más online tartalomról lemondtál. Mit is mondhatnék erre, köszönöm. Kedves tőled, és megtisztelsz, hogy ezeket a bekezdéseket választottad.

2009. szeptember 14., hétfő

Hideg a templomban és izgalom az utcán

A devecseri templomban hideg volt, és az a dohos illat (mert számomra ez illat, és nem szag), ami néhány sarokkal arrébb, dédnagymamám házában is oly jellemző volt - lehet, hogy a templomból hordta haza Dédi ezt az illatot. Ültünk Dédivel a templomban, és hideg volt.
A templom hűvössége és hatalmas tere mintha a mellkasomat, lelkemet is lehűtötte és furcsán kitágította volna, űrt éreztem magamban. Máig nem tudom újra felidézni ezt a gyermekkori érzést, csak homályos emlékként dereng. Akkoriban azonban gyakran előjött. Édesanyám hiánya is benne lehetett ebben az üresség-érzetben, mert ő ritkán jött Devecserbe. Távol volt, én pedig Dédivel ültem a mérhetetlen terű és tömegű, hideg, dohos templomban.
Ez az érzés már régen elveszett, és már fel sem tudom idézni, legyen édesanyám bármilyen távol, vagy legyek bármekkora katedrálisban. Elveszett, mint az az érdekes kéj, amit akkor éreztem, amikor a pásztói általános iskolából egy óraközi szünetben kiszöktünk egy osztálytársammal. Már nem tudom, miért mentünk ki, tán édességet vagy képregényt venni. Ahogy elkésve visszafelé tartottunk az iskolába, a sietős séta és a késés izgalma valamiféle genitális bizsergéssé teljesedett. Akkoriban még egyszer-kétszer éreztem ilyesmit hasonló helyzetekben, de aztán örökre elveszett ez az érzés is.

Terry Fox

Egyik ismerősöm kérdezte a minap, hogy voltam-e a Terry Fox futáson, a Margitszigeten.
Mondtam neki, hogy hobbifutóként csak néha futok egy-két kört a szigeten, és nem követem a futórendezvények eseménynaptárát, így aztán nem vettem részt rajta. Viszont felkeltette az érdeklődésem, hogy kicsoda Terry Fox.
Rákerestem, és amilyen szentimentális vagyok, a Wikipédia szócikket olvasva könnybe lábadt a szemem. Terry Fox tizennyolc éves volt, amikor rákot diagnosztizáltak nála, és amputálni kellett az egyik lábát. Eltervezte, hogy műlábbal keresztülfutja Kanadát, hogy adományokat gyűjtsön a rákkutatásra. 1980 tavaszán indult útnak. Körülbelül egy év múlva, a táv felénél, több mint 3000 mérföld megtétele után megállapították, hogy már a tüdejére is átterjedt a rák. Még élete utolsó napjaiban is futott néhány métert, aztán kómába esett és meghalt.
Ha olyan szerencsés leszek, hogy sokáig élek, és életem végéig teljesítek mondjuk ötven Kinizsi Százast és ötvenszer átúszom a Balatont, még akkor sem leszek sehol Terry Foxhoz képest.

Besenyő Pista bácsi és a sznobizmus

Régebben több blogot is nyomon követtem, mostanában elvétve olvasok webnaplókat - inkább csak a sajátomat olvasgatom vissza, átnézem helyesírási szempontból és stilárisan, ilyesmi. Olvasni inkább szépirodalmat olvasok, onnan (és az emlékeimből) jobban szeretek meríteni, mint a blogszféra aktualitásaiból - ez lehet, hogy egyfajta sznobizmus, csak zöld krokodil vagy Fred Perry koszorú helyett így mutatom ki. Meg hát minek olvasnék más blogokat, hát nem? Hát de - felelné meg a kérdést Besenyő Pista bácsi, aki ugyan nem vagyok, de ebben igaza van. Hát nem? Hát de. Olvassák csak mások az én blogomat, nem? De. Megmondom őszintén, nekem egy blogban kell az, hogy kíváncsivá, függővé tegyen, várjam a következő bejegyzést, stb. Ezt az érzést pedig csak az én blogomnál érzem. Mert a blogom addiktív, és én mint dealer is rákattantam egy kicsit. Hát nem? Hát de. (Mert frankón kíváncsi vagyok én is, hogy mik jutnak majd még eszembe és miről fogok írni, szóval ez számomra is mindig meglepetés, kajakra.) Meg sok blogger olyan nagyképűnek és okoskodónak tűnik, aztán még írni is alig tud, minek olvassam őket, inkább írok. Nem? Hát dehogynem. Kajakra. Sz. Mb.

2009. szeptember 13., vasárnap

A pásztói iskola

Gyakran visszatérek álmaimban a Mátra lábánál fekvő kisvárosba, Pásztóra, az általános iskolámba, ahová alsó tagozatban jártam. De még többször olvasás közben.
Az Iskola a határon is abban az épületben és az udvarán játszódott (a főallét valahol a salakos pálya és a magas fák között helyeztem el képzeletben, a szökőkutat kicsit nehezebb volt, de azt is megoldottam, a kosárlabdapálya mellett), és a Buddenbrook család is mintha ott élt volna. Zola Tisztes úriházának lakói is valami hasonló épületben laktak, bár ez utóbbi egy kicsit keveredett fantáziámban A gyűlölet c. film párizsi bérházával, ahová Vinz felcsengetett a kaputelefonon, hogy felmenjenek a drogos archoz, aki Saidnak tartozott.
Volt abban valami idilli, ahogy az iskola udvara a két kispályával a délutáni napsütésben fürdött. Azt hiszem, ott és akkor, tízévesen is átéreztem ezt, de azóta még inkább.

Gondolatok a buszon

Gyermekkoromban gyarkan jártuk édesapámmal autóbusszal a Dunántúlt, a Mátrát, rokonokhoz vagy kirándulóhelyekre tartva.
Duruzsolt a motor, szaladt a táj, dúdoltam magamban, és mindenfélére gondoltam - akkor úgy tűnt, hogy minden pillanatban valami okos dologra gondolok. Hogy gondolataim csodálatosak és csodálatosan össze is függenek, mint egy regény sorai, vagy egy zenei mű dallamai. Az volt az illúzióm, hogy elmém egy másodpercre sem áll meg, folyamatosan szövődik benne valami nehezen kimondható és leírható, de nagyszerű dolog.

Harmónikás cigány

Lágy zeneszó szűrődik be, az ablak alatt harmónikás cigány húzza a nótát. Rója a külvárosi utcákat és zenél, így keresi a kenyerét.
Szórja az éterbe a képzeletbeli hangjegyeket, ahogy a rajzfilmekben, képregényekben kanyarognak elő a hangszerekből, éneklő torkokból a kották; vagy mint ahogy én szórom a blogomba a betűket. Ő legalább megél belőle, s több emberhez jut el. Tán még egyedibb és művészibb is, mint az én gyakran közhelyes és modoros szavaim.

2009. szeptember 12., szombat

Mountain View

Az egyik webstatisztika szerint a festői nevű és távoli, kaliforniai Mountain View városában is van egy visszatérő olvasóm - de ez akár a statisztika tévedése is lehet, mert egy másik egyáltalán nem mutat ilyen látogatót. A mántenvjú szóról egyszerre jutnak eszembe gyermekkorom kirándulásai édesapámmal, az elmúlt évek teljesítménytúrái, valamint a Mountain Dew üdítőital, amiből szintén volt néhány darab a gyűjteményünkben.
[kép forrása: flickr]

Írás és napozás a dombtetőn

Reggel nyomtam pár fekvőtámaszt.
Most egy kiránduló hangya közeledik felém a fűerdőben. Napozunk. Barátnőm napozik, én meg az árnyékban olvasok, írok. A hangya meg cipel valamit. A dombtetőn vagyunk. A gazok és a rozsdás ipartelep mögött Budatétény tarkállik és a budai hegyek kéklenek. Egy másik hangya. Zúg a szél. Zúg egy hajó a Dunán. Egy autó alatt siseg az aszfalt. Egy láthatósági mellényes alak dekázgat valamivel az út szélén, a domb alatt. Egy repülőgép zúg. Egy hangya mindjárt ideér a sárga napozótörölközőhöz, lehet hogy az előző. Mennyi minden történik. Kopik a grafit, egyre vastagabbak a betűk. Hangya sehol. Egy targonca zörög vidáman a rozsdás ipartelep földútján. A Duna túlpartjáról száguldó motorbicikli hangja száguld a dugattyúkból a hallójáratomba. Egy mozdony hangjelzést ad. Biciklisek jönnek rendőri felvezetéssel - akkor ezért áll ott lenn a láthatósági mellényes alak, aki az előbb dekázott. A falevelek zizegnek a szélben, parányi szárnyakként csapkodnak, barátnőm napozik, egy repülőgép méltóságteljesen zúg, a vidám targonca távolodik. Két lepke kergetőzik bukdácsolva a szélben.
Reggel nyomtam fekvőtámaszt, jól esett. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire jó. Főleg utána. A testformálás tudata. A kitartás. Akaraterő.
Itt az ideje olvasni. A könyv fakó-téglaszín borítója össze van firkálva golyóstollal - tán még én firkáltam össze. Én, gyermekkoromban. A gyermekkori énem.
Lajos írt e-mailt. Azt írta hogy már tizenkét Zippo öngyújtója van. Zúg egy repülő. Felnézek. Két repülő. A közelebbi zúg, a távolabbi csíkot húz. Barátnőm napozik. Szóval Lajosnak már tizenkét öngyújtója van. Nekem kilenc év múlva lesz tizenkét Kinizsi Százas jelvényem. Tizenkét pont. Tizenkét dühös ember. Piszkos tizenkettő. Milyen lesz a kilenc évvel idősebb énem?
Itt az ideje olvasni.
Egy sárga alapon fekete pettyes, apró bogár pihen egy száraz, repedezett, a könyvnél is fakóbb, téglaszín, fordított Franciaország alakú falevéldarabon. Elindult. Felmászik egy fűszálra. Majd le.
Fel a következőre. Le. Jól kipihenhette magát. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1965. Le rouge et le noir. Itt az ideje olvasni.

2009. szeptember 11., péntek

Balzac és a helyesírás

A Wikipédia szócikkben olvastam, hogy Balzacnak nagyon rossz volt a helyesírása. Ezen először egy kicsit meglepődtem, mert egy íróról azt feltételezi az ember, hogy helyesen ír - bár igaz, a francia nyelv elég bonyolult ebből a szempontból. Ahogy belegondolva az is igaz, hogy a helyesírás nem tartozik olyan szorosan a szépírói képességekhez, mint a történetmesélés, vagy gördülékeny mondatok papírra vetése, melyek olvasmányosan vezetik a szemet és a képzeletet. Most egy lakberendezői hasonlatot próbáltam ehhez keresni a fejemben (még a délután lapozgatott lakberendezési újság hatása alatt vagyok; szeretem a lakberendezési újságokat, általában a hipermarketekben, unalmas perceimben merítek belőlük vizuális élményt, harmóniát, színkompozíciókat), de hirtelen nem találtam.

Mama vagy mamma

Soma Mamagésa helyesen inkább Mammagésa lenne. Tessék, Soma Mamagésa és a Libidó, mondom én.
(Apropó mássalhangzó-kettőzés: egyik unokatestvérem egyszer - teljesen komolyan - megkérdezte, hogy hány n-nel írják azt, hogy annál. Mondtam neki, hogy attól függ, majd a helyesírási problémát és derültségem megosztottam nagybátyámékkal).
Ha már játék a szavakkal: tréfás előadóneveim.
[fotó: Willendorfi Vénusz]

Szeptember tizenegy

Ma újra a nyolc évvel ezelőtti terrortámadásról szól a sajtó és sok blogposzt is megjelenik a témában, gyakran azzal a személyes elemmel, hogy ki hol volt és mit csinált éppen akkor.
2001. szeptember 11-én azokban az órákban a Miskolci Egyetem főépületében voltam, és épp a francia középfokú nyelvvizsgámat tettem le. Ezért aztán nekem 9/11-ről a Miskolci Egyetem egyik folyosója jut eszembe - ahol várakoztam -, és a folyosó linóleum padlója. És még az a mondat, ami otthon fogadott: "Bombázzák New Yorkot!". Ahogy hazaérve a szoba ajtajából a tévére néztem, a rendkívüli hírekből először tényleg bombázásnak tűnt: a Nagy Alma madártávlatból, komótosnak ható repülőgépek (melyek valójában, mint olvastam, 500-900 km/h sebességgel mentek), füstölgő épületek.
Érdekesség: konspirációs teóriák 9/11 kapcsán.

2009. szeptember 10., csütörtök

A blogom és én

A blogom eléggé hozzámnőtt, legalább annyira a részem, mint az évről évre teljesített Kinizsi Százas és a Balatonátúszás, a sármomról és cukiságomról - és olykor tinivígjátékba illő, már-már chris kleini esetlenségemről - való meggyőződésem, a baseball-sapkám, a társasjáték ötleteim, vagy a rollerezés a bevásárlókocsival a hipermarketekben.
[fotó: port.hu - Húgom, nem húgom]

Az álmok és a valóság

Érdekesek azok a visszatérő álmok, amik néha olyannyira valóságosnak tűnnek, hogy ilyenkor meg is jegyzem álmomban: nahát, ez egy visszatérő álmom, és most ez a valóság egészen más, sokkal szürkébb, hétköznapibb. Mert pont ezek a valóságosnak tűnő álmok a legkevésbé álomszerűek, hiányzik belőlük az álmok lelke, hangulata.
Például amikor dédnagymamám devecseri házáról álmodom, gyermek- és kamaszkorom egyik rég nem látott helyszínéről, időről időre felbukkan egy ilyen "valóságos" álom; amikor az elvarázsolt múltba távolodott környezet varázslat nélkül marad, és ezen megdöbbenek valóságnak hitt álmomban.

A számológép

Nagymamámék napfényes, tizedik emeleti konyhájában ültem egy régi délutánon (vagy délelőttön, de semmiképp sem éjszakán), és a Texas Instruments prospektust nézegettem. A TI-85-ös típusjelzésű programozható grafikus zsebszámológép volt a kedvencem, az utolsó oldalon, az volt a csúcsmodell. Karcsú volt, fekete, és gyönyörű. Mellette misztikus szavak, a kis gép képességeit jelezve: vektor-műveletek, mátrixok, szubrutinok, meg hasonlók. A szubrutin volt a legmisztikusabb. Ez volt a kedvenc katalógusom, a kedvenc számológépemmel, néhány képpel és sok sajtóhibával. Már kicsit gyűrött volt, sokat nézegettem, néha a vécén is.
Aztán egyszer elsétáltam az irodaszerboltba (útközben megkergetett egy dongó), de ott csak a TI-82-es típust lehetett kapni. Azért hosszan bámultam a kirakatban.

Átváltozás

Amikor egy reggel kimentem a fürdőszobába, és a tükörbe néztem, meglepődve ilyesmit mondhattam magamban: "A szemem! Mi van a szememmel?" A bal szemhéjam mintha nem tudtam volna teljesen kinyitni, úgy negyed-fél centivel lejjebb húzódott, mint a jobb. Mint valami kinyúlt ruha. Öltöztem, majd újra és újra megnéztem, semmi változás. Mi történt? Mi lesz így a kedves, kölykös pofázmányommal? Így kell megszoknom magam, mostantól ez vagyok. Sebaj, egy apró testi hiba akár még bájosabbá is teheti az embert. Mint egy hibás szemű, cuki plüssmackó. Vagy mint nagyapám, de hát ő már öreg volt. Meg kell majd műteni? Tán csak az álmosság... Egy időben a szép kezemet féltettem, hogy majd egyszer kocsikapcsolás közben rácsapom a csavarkapcsot, és amputálni kell valamelyik ujjamat, aztán a melanomától; nem gondoltam volna, hogy a szememmel történik valami. Még az irodába tartva is éreztem a rossz szemhéjam furcsa nyomását.
Aztán pár óra múlva helyrejött.
[kép forrása: vasuttortenet.eoldal.hu]

2009. szeptember 9., szerda

Az irigység

Néha irigykedek a blog.hu-s blogokra, amiért Index címlapra kerülhetnek (olykor egészen csacska írásokkal is), és ekkor látogatók, olvasók ezrei özönlenek rájuk, mint hangyabolyba dobott kenyérdarabra a szorgos mákszemek.
Savanyú a szőlő, ezért ízesítésére magamban megalkottam a lottós és a tüzes példát.
A lottós példa szerint nagyobb teljesítmény (és kreatívabb, érdekesebb) megdolgozni a vagyonért, mintha lottónyeremény formájában az ölünkbe csusszan, bizony mondom néktek.
A tüzes példa pedig: egy piromániás számára is élvezetesebb lehet, ahogy a lángok apránként beborítják, nyaldossák a tárgyakat, látni a fokozatos olvadást, szenesedést, hallani a tűz pattogását; mint egy mindent elsöprő atomvillanás.
[kép forrása: allposters.com]

2009. szeptember 8., kedd

Az ajtó

- Kik vagyunk? Tapasztalataink, élményeink, érzékeink, vagy az ezeket feldolgozó, és közben változó szerkezet? Az adatok, vagy inkább az algoritmus? - épp erre a marhaságra gondoltam, amikor nem nyílt ki az első ajtó.
Nem akartam leszállni, ültem a helyemen és a Vörös és feketét olvastam - még csak az első fejezeteknél tartottam, Julien Sorel is épp olvas egy gerendán a fűrészmalomban, de apja lelöki onnan -, eközben kalandoztak el a gondolataim; a könyvből felnézve láttam, hogy nem nyílik ki az első ajtó. A többi kinyílt. A vezető (szemüveges, és mintha Adrian Mole lenne huszonévesen) kijött a fülkéből és megrángatta az ajtót, majd leszállt egy másik ajtón, és kívülről is megrázogatta az engedetlent. A következő megállónál is kijött, megismételte a szertartást, bár most már nem szállt le a szerelvényről, hanem csak belülről piszkálgatta.
- Kívülről le van zárva - mondta egy bajszos, ötvenes utas, némi bennfentességgel.
- Tudom - motyogta magyarul a huszonéves Adrian Mole, majd visszament a vezetőfülkébe. Ezután a többi utas is furán nézte a megállónként ismétlődő jelenetet, ahogy a vezető belülről rázogatja a kívülről lezárt ajtót, mígnem a végállomás előtt egy hátizsákos turista megjegyezte ismerősének, egy másik hátizsákos turistának:
- Nem értem, miért kell minden megállónál kijönni és egy percig szórakozni az ajtóval, mindenki le tud szállni egy másik ajtónál.
A másik turista ismerette vele a HÉV lelkivilágának ide vonatkozó bekezdését:
- Különben nem tud elindulni, mert nem érzékeli, hogy bezáródott az ajtó.
- Milyen bonyolultan oldották meg - mondta erre az első turista.
Aztán megérkeztünk, és leszálltunk a középső ajtón.

A gyűjtemény és a tél illata

A hó és a tél friss illata hasít az orromba, ahogy az üdítősdoboz gyűjteményünkre gondolok - öcsémmel egy osztálykirándulásomat követően kezdtük gyűjteni, ahonnan emlékképp hazahoztam két dobozt.
Orromban a tél illatával, szemeim előtt a félliteres Pepsi jelenik meg. A félliteres, fémdobozos Pepsi maga volt a misztikum, a vágy csaknem elérhetetlen tárgya, gyűjteményünk hiányzó darabjainak egyike. Akkoriban, a kilencvenes évek elején-közepén csak külföldön lehetett kapni, kamionsofőr édesapák hozták gyermekeiknek, hogy aztán az üres, tarka fémhenger a szekrénysorok tetejéről szemlélje a család hétköznapjait. A boltokban csak a hagyományos, a féllitereshez képest unalmas 0,33 literes dobozokban lehetett kapni a szirupos italt.
Hányszor álmodtam akkoriban azt, hogy egy távoli országban járok, és egy teljesen hétköznapi, de mégis bizsergetően izgalmas szupermarketben ismeretlen, különleges üdítősdobozok sorakoznak a polcokon és a hűtőkben...
Azon a téli napon egyik szomszédunk nagybátyjához tartottunk, át a téli kisvároson, hogy elcseréljünk vele valamit a félliteres Pepsire. December lehetett, a Doboz már-már szerelmes imádatát a karácsony fenyőillatú hangulata és a hópelyhek még meghittebbé tették.
(A fotón egy 1950-es évek végéről, 60-as évek elejéről származó doboz látható - ezért az összes cseredobozunkat is odaadtuk volna akkoriban).

2009. szeptember 7., hétfő

Az Ihlet Istene

Egyszerre szeretek és gyűlölök írni.
Gyűlölök, mert ki vagyok szolgáltatva az Ihlet Isten kénye-kedvének (nem nagyon szívlelhet engem, ami nem is csoda, hiszen még egyszer sem imádkoztam hozzá, és áldozatokkal sem kedveskedek neki).
És szeretek, mert izé... - tessék, erről beszélek.
Még szerencse, hogy az írás olyan, mint a tánc: tehetség nélkül is kedvünket lelhetjük benne. Hoppá, lehet hogy éppen ez az. Ahogy a táncot, az írást sem szabad túl komolyan venni.

Lajos

Lajos az egyik legjobb barátom, és egyúttal blogom egyik törzsolvasója (bár eddig még nem fűzött a bejegyzésekhez hozzászólásokat; lehet hogy csak olvasóként, "read only" kíván jelen lenni, vagy pedig - mert ez is előfordulhat - valami hibádzik a kommentrendszerrel, és hiába próbál kétségbeesetten hozzászólni - mondjuk a kétségbeesés nem jellemző Lajosra, legalábbis ahogy ismerem; szóval hiába próbál hozzászólni, nem jelennek meg a kommentjei, de ettől - ahogy mondtam - nem esik kétségbe).
Lajost még akkoriban ismertem meg, amikor rövid ideig úgy tűnt, hogy komolyabb közöm lesz a programozás világához. Azóta kiderült, hogy ez számomra vakvágány volt (de azért vakvágány létére szép tájakon keresztülvezető, hangulatos, kisvasúti vakvágány, viaduktokkal meg minden; még akkor is, ha ez vasútépítészeti ellentmondás, mert hát minek lennének egy látszólag sehová sem vezető vakvágányon viaduktok, meg minden).
Lajos barátomban gyűjtőszenvedély tüze lobog, már-már szó szerint: a Zippo öngyújtók megszállott gyűjtője, de komoly figyelmet és egy teljes vitrint fordít az egyetemi szakestek díszkorsóira is, valamint a kultuszfilmekre.
Lajosról még egy pad jut eszembe a miskolci kampusz egyik sétánya mellett, ahol először beszélgettünk. És egy söröző, ahol az írásról beszélgettünk először. És egy dohányzóasztal vébékás poharakkal, ami körül sokszor, sokmindenről beszélgettünk.
Szóval Lajos az én egyik legjobb barátom.

2009. szeptember 6., vasárnap

Futás a Margitszigeten

Ma reggel könnyű adrenalinszárnyaimon újra körberepültem a Margitszigetet a salakvörös folyosó felett.
A fotózáshoz nincs különösebb érzékem, de azt hiszem ez a felvételem nem is sikerült olyan rosszul, és élénk, álomszerű színeivel valamelyest visszaadja a futás hangulatát (a festményszerű elmosódottság annak köszönhető, hogy futtában rögzítettem a pillanatot).

Billentyűzet és zongora

A gépírást magamban olykor a zongorázáshoz hasonlítom. Csak itt ujjbegyeink alatt nem dallamok születnek (miután valamivel korábban, egy ihletett pillanatban megfogantak), hanem gondolatok, hogy aztán tovaszálljanak az éterben, és egyszerre mégis megmaradjanak.
Vagy - amennyiben nem zeneszerzők vagy írók vagyunk - szolgamód követhetjük mások régebbi melódiáit, gondolatait is, de ebben a szolgaságban is van valami kreatív és kellemes.

Tippek:
KlaviaTourist - online gépírás gyakorló program
Milyen gyorsan tudod leírni az ABC-t?

2009. szeptember 5., szombat

Nevek megváltoztatása

Az Iskola a határon után a Vörös és feketét kezdtem olvasni. Előbb arra gondoltam, hogy Zola Tisztes úriházát olvasom el újra, amit pár éve egy könyvárustól vettem egy vasútállomás mellett - a Rákospalota-újpesti vasútállomás mellett, egy öreg könyvkereskedőtől, tán kétszáz forintért; a könyvvásárlás hangulata a párizsi Szajna-partot idézte fel előttem, és a szajna-parti antikváriusok becsukható kis polcait, amikről édesanyám még gyermekkoromban mutatott fényképeket; de Zola Tisztes úriházának pasztellsárga kötetét most nem találtam, így maradt a Le rouge et le noir, az sem rossz olvasmány éppen, bár eddig emlékeim szerint még nem tettem teljesen magamévá, mint Julien Sorel de Rénalnét, hanem csak félig-háromnegyedig, itt az ideje ezt az ügyet is lezárni, hasonlóan a többszöri nekifutásra birtokba vett Iskola a határonhoz.
Ottlikot olvasva jutott eszembe a nevek megváltoztatásának problémaköre. Merényi valóban Merényi volt, vagy igazából Merényit hívták Öttevényinek, Öttevényit pedig Merényinek? Vagy nem is a valódi neveket cserélgette, hanem mindenkit teljesen másképp hívtak? Vagy esetleg nem is változtatta meg a neveket - legfeljebb csak a sajátját.
Lehet hogy nincs is jelentősége. Vagy csak sokadlagos: még annyi sincs, mint hogy a tanszerláda tanszerláda, vagy lanterszáda (vagy hogy pillanatnyilag vagy pinanyaltilag).
A legizgalmasabb az lenne, ha Ottlik nem is Medve Gábor vagy Both Benedek lett volna, hanem Öttevényi vagy Merényi - de az életrajzából úgy tűnik, mégis Medve vagy Bébé volt.
De lehet hogy ennek sincs jelentősége.

2009. szeptember 4., péntek

Az Iskola a határon borítója mint Rorschach-ábra

Ma kiolvastam Ottlik könyvét. Érdemes volt, szép regény (sőt, a "magyar regény egyik csúcsa", ahogy a hátoldalán írta valaki - nem vagyok irodalmár, de egyszerű és nem túl tapasztalt olvasóként mindenképpen egyetértek vele) - az utolsó oldalakhoz érve szomorúság-féle érzésem lett, hogy mindjárt vége a történetnek (vagy Medve halála miatt?), de a könyv "birtokba vétele" okozta flow-élmény erősebb volt.
A borítója pedig csaknem olyan, mint egy Rorschach-ábra - éppen csak nem szimmetrikus.
Mintha tájkép lenne, elkenődött naplementével, vagy mintha egy betépett néger kifújná a dzsangafüstöt.

2009. szeptember 3., csütörtök

Kép az ágy felett Balatonlellén

Kedvesemmel pár hete, amikor még javában nyár volt, néhány napot Balatonlellén töltöttünk.
A - kissé távol eső - tóban való pancsolás mellett a Zimmer frei csodálatos lehetőséget kínált például hintázásra - a hintából ráadásul pompás kilátás nyílt a kocsibejáróra és a szemközti fogadóra is. A hintázás az egyik legjobb dolog a világon, bizony mondom néktek. Amikor pedig nem fürödtem és nem is hintáztam, és nem is a szemközti fogadóban palacsintáztunk, akkor a hűs szobában olvastam Balzac A vidéki orvos c. regényét (Balzactól korábban csak a Goriot apót olvastam, mert kötelező olvasmány volt gimnáziumban - bár arra már nem emlékszem, hogy teljesen kiolvastam-e, vagy sem). Az évek óta a polcon porosodó, ütött-kopott könyvnek köszönhetem, hogy újra felfedeztem a betűk követésének örömét, tán ha nem olvasom el, az Iskola a határont sem olvasnám most.
Az ágy felett pedig, ahol igazából csak félig voltam, mert félig egy délfrancia falucska körül lebegtem, és szemléltem Benassis doktor kalandjait - nos, az ágy felett ez az alkotás függött: egy fűzős, harisnyatartós hölgy kissé homályos alakja, amint lehunyt szemmel, mosolyogva adja át magát az érintések és csókok varázsának, továbbá egy még homályosabb férfialak - a művész ezzel az ábrázolásmóddal nyitva hagyta azt a fontos kérdést, hogy most a nő mellett valóban ott van-e a férfi, vagy pedig a függöny arra utal, hogy csak a képzeletében. Mert hát nem mindegy, hogy fikció vagy frikció.

Médiahack leleplezés az abc-ben

Épp az édességekkel retinapettingeltem (akik nem nézik a Barátok Köztöt: szemeztem) az abc-ben, amikor buja pillantásom egy töltött ostyára tévedt: a Horalky hagyományos kirándulócsokira (nyilván vannak progresszív kirándulócsokik is, de a Horalky ostya az oldskool vonalat erősíti).
Horalky baszki... Honnan ismerős nekem ez a név... És abban a pillanatban megvilágosodtam: Horálki János, a bérijesztgető luxustúravezető nevéről volt ismerős. Azért az mégsem lehet véletlen, hogy egy klasszikus túracsoki a Horalky nevet viseli, és van nekünk egy erdőjáró Horálki Jánosunk...
Tessék:
Horálki János, akitől a medvetámadás elleni védekezést is megtanulhatjuk
Valamint:
Horálki János számlát is ad az ijesztgetésről és a viccmesélésről - Tékozló Homár
És a csoki:
A Horalky kirándulóostya hivatalos weboldala

Család és monogámia

- Nem vagyok családos, én monogám ember vagyok b*szdmeg - kiabálta egyszer egy hajléktalan egy másik hajléktalannak az aluljáróban, kicsit belekeveredve a monogámia fogalmába. Mert azért a család nem zárja ki ennyire egyértelműen a monogámiát, igaz, nem is biztosíték rá. Sőt, valahol igaza is van, családban tűnhet csak igazán tehernek az a fránya monogámia.
Mint amikor egy vidám bicskázóban nyilatkozott egy törzsvendég valami korábbi konfliktusról: "és akkor már a Jóska elvesztette a fejét, és magából kikelve, teljesen artikulált hangon beszélt". Hja, Jóska már totál ideg, de azért ügyel a hanglejtésre és formálja a szavakat, mint egy bemondónő. Elrettentésképp.

2009. szeptember 2., szerda

A pénztárosnő, a gondolatolvasás és a Budapest TV

- Nem vagyok gondolatolvasó - mondta a pénztárosnő a kellemesen dohos, régi emlékeket idéző welcome-illattal fogadó Kaiser's-ben. A kolléganőjének mondta, aki mellette állt, hogy gyakornoki minőségben a pénztárosi szakmát tanulja. Hogy mire mondta, azt nem tudom pontosan, de egy korábbi vásárlóval kapcsolatban.
- Ha gondolatolvasó lennék, nem itt ülnék, hanem a Budapest TV-ben - tette hozzá. Majd még (észbe kapva) azt is hozzátette, hogy "Ja, az már meg is szűnt". Bús bohócként egy pillanatra mintha el is szomorodott volna, ahogy elképzelte, mennyivel jobb sora lenne egy stúdióban ülve - de mindez immár két okból sem lehetséges: egyrészt, mert képtelen olvasni mások gondolataiban, másrészt pedig mert az említett tévéadó kínálata sem olvasható már a műsorújságokban.
A vásárló, aki épp soron volt viszont elmosolyodott, bár fülhallgató volt a fülében - a kasszához érve biztosan lehalkította a zenét, és így hallotta a dolgozó kedélyes monológját.
Ami a Budapest TV-t illeti, néhány napja már valóban nem sugároz adást. Pedig milyen jó kis műsorok voltak ott... Tihanyi Tamás, a "küldöm az energiát" bácsi volt a kedvencem.

Nem mindegy, hogy fikció vagy frikció

- Nem mindegy, hogy fikció vagy frikció - mondtam édesanyámnak valamikor sok évvel ezelőtt egy miskolci buszmegállóban, eldicsekedve legújabb szellemességemmel. De lehet, hogy először azt mondtam: nem mindegy, hogy frakció vagy frikció, bár ennek nincs sok értelme. Az előbbinek viszont van, szexológiailag is, sőt, főleg úgy. A bútoráruházhoz közel eső buszmegállóban álltunk, ahol a buszjárat megfordul, tavasz volt vagy ősz. Vagy nyár, de semmiképp sem tél. Ahogy beszélgettünk, valahogy jól jött ki ez a "nem mindegy, hogy" mondás.
Értetlenkedés helyett édesanyám mondott valamit rosszallóan. Gyanúsan sok tudományos szót ismer. Nyelvész, a magán- és mássalhangzók összefüggésrendszerét kutatja.
Mostanában a prímszámokkal is foglalkozik, a legalábbis nemrég egy ilyen problémával hívott fel telefonon. Tán csak az Eratoszthenész-féle szita egy speciális változatát "találta fel" újra, de komolyabb felfedezésről is szó lehet (már amennyire a számokkal teleírt füzetlapok csekély és felszínes matematikai érzékem számára sejtetni engedték később).

2009. szeptember 1., kedd

Álmaimban a mozgólépcső mint hullámvasút

Álmaimban különös metropoliszokban járva (mint G. A. úr X-ben, vagy Epepe városa), időnként metróra szállok. A metrókocsik általában nyitottak, hogy az utasok szabadon élvezhessék az arcukba csapó menetszelet, és gyönyörködhessenek a cseppkőbarlangszerű, kivilágított metróalagútban.
De a legérdekesebb mégis a mozgólépcső. Ami nagyon gyorsan halad lefelé, és olyan érzése van rajta az embernek, mint amikor a hullámvasút lerobog a hullámhegyről, ráadásul nem csak egyszerűen lefelé szalad, hanem időként (ugyancsak mint a hullámvasúton) apró dombocskák, "ugrasztók" is fokozzák az élményt.

Hangulat és varázslat

"Tulajdonképpen sosem hittem benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképp kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek." - írja Ottlik. A mélyen a regénybe ágyazott szavak elolvasását követő naív pillanataimban azt hittem, egyik első felfedezője vagyok ennek a kincsnek, ennek a mondatnak, aztán egyre több helyen láttam idézetként (mint amikor kamaszkoromban kölcsönkaptam egy - ma már múzeumi vitrinbe kívánkozó - Atari zsemkompjútert, majd az addig ismeretlen márkát egyre több helyen kezdtem el látni, és hamarosan rájöttem: az Atari egy tekintélyes márkanév).
Igaza van Gézának, nagyon igaza. Mb.
Egyre inkább ráeszmélek, hogy minden relatív. A legfontosabb paramétert a világ megismerésében nem a földrajzi koordináták vagy az idő jeleneti (vagyis az időpont értelemben vett idő), hanem a saját gondolataink, és a világra vetített hangulatunk, a varázslat.
Most az istvántelki vágányok jutnak az eszembe, a kis bakterkunyhó, és az eső illata.