Let the game begin

Gazdálkodj okosan! - immár elérhető és szabadon kinyomtatható (szabállyal, kiegészítőkkel együtt).

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek, aki e sort olvassa (és egyúttal ígéretet teszek, hogy gyakrabban frissítem majd ezt a blogom, és nem csak a Számológép Blogra figyelek majd).

2011 - outdoor év

A jövő esztendőt outdoor évnek tervezem. S hogy mit jelent majd ez az "ajtónkívüliség"? Egyrészt 2011 tavaszán lesz az 5. Kinizsi Százasom. De jövőre lesz például hivatalos Iszinik túra is (ilyen pedig ritkán van), így azon is tervezem a részvételt, ahogy egy száz kilométernél hosszabb túrán is.
Balaton-átúszásból szintén az 5. következik majd jövőre, és talán a 6. is, ha sikerül kétszer átúsznom, ami már régi vágyam.

Szíj Melinda pi öve

Szíj Melinda különleges pi öve.

Egy új pi rekord kapcsán - mennyi ötezer-milliárd?

Legutóbb azon gondolkodtam el, hogy mennyi idő alatt tudná meginni az emberiség a Balatont.
Most egy új pi rekordról olvastam, és ez ejtett gondolkodóba. Egy japán fickó, bizonyos Kondo Sigeru ugyanis ötezer-milliárd tizedesjegyig számította ki a pi értékét, és ezzel csaknem megduplázta a korábbi rekordot, melyet egy brit tudós, Fabrice Bellard tartott 2700 milliárd jeggyel. Sigeru úr állítólag úgy megdolgoztatta ezzel a számítógépét, hogy kapott is egy 47.000 forintnak megfelelő összegű villanyszámlát, persze ez igazán csekélység, ha egy ilyen tudományos eredményről van szó. A villanyszámlát hagyjuk is, és koncentráljunk a pi ötezer-milliárd tizedesjegyére.

Mert mennyi is ez az ötezer-milliárd?
Számokkal leírva így néz ki: 5.000.000.000.000, tudományosabban pedig: ötször tíz a tizenkettediken. Kedves olvasóm, most megpróbálom számodra különböző példákkal megfoghatóbbá tenni ezt a számot.

Magyarország területét nagyjából ennyi CD-tokkal lehetne lefedni. Szóval ha valamilyen fura hóbort vagy egy nagyszabású kísérlet miatt hazánk összes utcáját és terét, parkját, erdejét és mezejét, de még a tavakat, folyókat és a háztetőket is csak és kizárólag szorosan egymás mellé illesztett CD-tokokkal borítanánk, ötezer-milliárd tokra lenne szükségünk.

Most viszonyítsunk az emberiséghez: feltehetően eddig még nem élt ötezer-milliárd ember a Földön, hiszen a becslések szerint legfeljebb pár száz milliárd fajtársunk élhetett eddig bolygónkon. Tehát összes halottunkkal, ősünkkel, vagy a történelemkönyvekben szereplőkkel és az azokból kimaradtakkal és rég elfelejtettekkel együtt sem lennénk ötezer-milliárdan, és tán még évszázadok múlva sem leszünk. Így nyugodtan ide számíthatjuk a regények hőseit a Buendíáktól a Buddenbrook-okig, vagy a szappanoperák szereplőit a Ewingokkal, Szépékkel és Berényiékkel együtt, s az összes valaha alkotott fiktív alakot, ők is kényelmesen elférnének a valóban megszületettek mellett, nem lógnának ki az ötezer-milliárdból.

Vagy tegyük fel, hogy olyan jól fizető állásunk van, ahol ezredmásodpercenként keresünk egy forintot. Ez azért nem rossz, hiszen így másodpercenként egy ezres ütné a markunkat, ami hárommillió-hatszázezer forintos órabérnek felel meg. Ha a hét minden napján éjjel-nappal dolgoznánk, akkor havonta több mint két és fél milliárd forintot vinnénk haza (egészen pontosan 2.629.800.000 forintot). Nos, még ilyen szép kereset mellett is nagyjából 158 évbe telne az ötezer-milliárd összegyűjtése. Igaz, közben bőségesen kamatozna is a pénzünk, így nyugodtan szórhatnánk, 158 év múlva akkor is biztosan lenne ötezer-milliárdunk.

Mindez egyébként azt is jelenti, hogy ha Kondo Sigeru úr programja ezredmásodpercenként egy tizedesjegyet állított volna elő (azaz másodpercenként ezret), akkor 158 év alatt kapta volna meg az ötezer-milliárd tizedesjegyet. Az algoritmus tehát sokkal gyorsabban haladhatott, másodperceként akár százezres vagy milliós nagyságrendben köpve a számokat.

Most nézzük meg, hol férne ez az ötezer-milliárd tizedesjegy. Egy számítógép belsejében, ha egy byte-on két számjegyet tárolnánk (tehát jóval gazdaságosabban járnánk el, mintha szövegként tárolnánk), még akkor is 2,27 Terabyte (2328 Gigabyte) tárhelyet foglalna.

De tegyük fel, hogy inkább kinyomtatnánk, és úgy gyönyörködnénk a 3-as után következő ötezer-milliárd tizedesjegyben. Nos, ha olyan könyvekbe írnánk ezeket a számjegyeket, melyekben 1000 oldal van, és minden oldalon 40 sor, soronként pedig 80 jegy, akkor több mint másfél millió kötetben (1.562.500 könyvben) férne el ez a pontos pi.
Ha ezeket a könyveket polcokra helyeznénk, úgy, hogy minden polcra 20 könyvet teszünk, és egy könyvszekrénynek mondjuk legyen 10 ilyen polca, és ilyen szekrényekből legyen négy egy szobában, akkor 1954 szobában férne el ez a sok kötet. És végül, ha egy toronyházban képzeljük el ezeket a szobákat, emeletenként 10 "könyvtárszobával", akkor 196 emeletre lenne szükségünk, tehát még a jelenlegi legmagasabb felhőkarcoló, a dubai Burj Kalifa is alacsonynak bizonyulna a maga 160 emeletével.

Hát, ennyi ötezer-milliárd.

A farokcsápú polip

Fantáziadús festmény egy Sigma TRS 6212 TD típusú retro asztali számológép alján.

A modoros vacsorafőző celeb

A főzőnap délelőttjén a főzőceleb összecsukható kerékpárral, mopeddel vagy speciális, pixeles-homályos hűtőmaszkú autójával megy a közeli, felújított vásárcsarnokba, hogy a biohentesnél és a biozöldségesnél vásárolja meg a szükséges hozzávalókat. A biozöldséges törzsvásárlóként, sőt, szinte már gyermekkori jóbarátként üdvözli, és - mint törzsvásárlóinak általában - fel is ajánlja neki, hogy ott helyben felszeleteli a paprikát és egy fél órára otthagyja a standot, hogy segítsen hazacipelni a szatyrokat, de természetesen a szerény celeb ezt nem fogadja el. Szerencsére nincs sor, így a hosszas, kedélyes csevej miatt egy nyugdíjas mama sem toporog egyre idegesebben a banyatankjával.

Nem könnyű egyébként a menü összeállítása, mert a celebcsapatban mindig van legalább egy mogyoróallergiás, egy laktózérzékeny vagy egy olyan, aki egyszerűen nem szereti a borsót, ezért nekik külön kell főzni, aminek a főzőceleb kifejezetten örül, mert így további fogások elkészítésével csillanthatja meg szerteágazó gasztronómiai tudását.

A főzőceleb sosem káromkodik, soha nem mondana olyat, hogy "a f*szom beleverem ebbe a kibeb*szott szószba hogy már megint ilyen g*ci csomós lett, kib*szom mindjárt az egészet a p*csába", ehelyett folyamatosan vigyorog és sztorizik. Egyszerűen látszik rajta, hogy legalább úgy imád főzni, mint Stahl Judit, vagy mondjuk mint Nigella Lawson.

A meghívott celebek megkapják a menüt tartalmazó kártyát, amin mindig meglepődnek. Ha nem lepődnek meg, akkor is meglepődnek, ilyesformán: "Nahát, gondoltam hogy...". Tehát megkapják a kártyát, és silabizálni kezdik: "Nocsak, rizibizi rizzsel és borsóval, rizstermesztő módra. Hát ez meg vajon mi lehet?" A kezdeti tanácstalanságot követi a hirtelen megvilágosodás, és elemzés: "Szerintem tesz bele rizst és borsót, először megfőzi a borsót, és aztán a rizst, de lehet hogy fordítva... Én úgy jobban szeretem, ha előbb a rizst főzi meg, és csak aztán a borsót. Vagy esetleg a rizst a borsó levében. Remélem, a borsót a kertjében szedi, esetleg egy vásárcsarnokban biozöldségesnél veszi, és nem mirelit borsót vesz egy hipermarketben..."

A cukorbeteg (vagy főzelékgyűlölő, banánallergiás, stb.) híresség rendszerint meghatódik, hogy rá is gondolt, és külön főzött neki a vendéglátó. A szélsőjobboldali nézők pedig megbizonyosodhatnak arról, hogy egyetlen celeb sem igazi magyar, mert az igazi magyarokkal ellentétben végigpofázzák az étkezést. De még csak nem is vallásosak, mert az "Édes Jézus légy vendégünk" is ritkán hagyja el a híres ajkakat.

A vendégek nem csak ülnek az asztalnál, hanem fel is fedezik vendéglátójuk otthonát. A celebek lakásában ámulatba ejtő dolgokkal szembesülhetnek a tévénézők és a celebtársak. A sportolóról kiderül, hogy vannak érmei, a zenészről, hogy vannak lemezei, a vetkőzős celebcsajról pedig, hogy gyűjti a randibugyikat és a harisnyatartókat.

A főzőceleb celebtársaival általában jóban van. Akit korábban nem ismert, abban pozitívan csalódik, bár olykor negatívan. A társaság a főzőhét végére nagyszerűen összejön (egy-két különc azért adódhat, de ez csak fokozza a többiek összhangját), és megfogadják, hogy ezentúl összejárnak és együtt vacsoráznak akkor is, ha nem lesz ott stáb.

Miért különbözik a telefonok és a számológépek gombsora?

Egy kérdés, ami nyilván sokakat foglalkoztat: miért vannak "fordítva" a számok a mobiltelefonokon, mint a zsebszámológépeken?

Új bejegyzések a Pi Blogban

Néhány friss érdekesség a Pi Blogból: pi ajtó, zongora pi és pi formájú gördeszka-akadályok (ez utóbbiak a miskolci Szinvapark bevásárlóközpontnál).

Devecser, a magyar Bhopal

Bár a híradókban és az online hírportálokon azt, hogy "Devecserben" következetesen úgy írják és mondják, hogy "Devecseren", a "Devecserbe"-t pedig úgy, hogy "Devecserre", mindkét esetben az előbbi alak a helyes, vagy legalábbis az általam inkább megszokott. No mindegy, ez csak egy észrevétel.
Devecser városára lesújtott a vörösiszap, mint a Száz év magányban a Buendíák településére a különféle csapások, vagy Pripjatyra az ólomízű, ciripelő radioaktivitás. Dédi omladozó házát nem érte el a vörös massza, mert az az Arany János utcában, egy domboldalon fekszik - igaz, lassan pusztul lúgos iszap nélkül is.
Amikor arra gondolok, hogy egyszer író leszek, legtöbbször még mindig Dédi nagyszobája jelenik meg előttem a könyvespolccal, és azon a polcon látom a könyvemet, amint méltósággal szemléli a templom-dohos szobát, és olvasójára vár a könyvekre oly jellemző néma kitartással, mellyel akár évtizedekig is képesek olvasójukra várni, hogy szóra nyithassák papír-ajkaikat.
Visszatérve az iszapra, furcsa dolog az, amikor egy általunk ismert, lelkünkhöz közel álló helyen (vagy netán a lakóhelyünkön) történik természeti csapás vagy ipari katasztrófa. E bejegyzés címe túlzónak tűnhet és túlzó is, hiszen ezredannyi ember halt vagy vakult meg, mint 1984-ben Bhopalban a gyilkos ciánködben, de míg az a világ legnagyobb ipari tragédiája volt, addig a kolontári, devecseri hazánk eddigi legpusztítóbbja.

Csavargás az Alpokban

Kiolvastam Zola Mouret abbé vétke c. regényét (s közben ráeszméltem, hogy több regény, vagy inkább novella-kezdeményemben magam is egyfajta Paradou megteremtésén fáradoztam, kevés sikerrel), s most Benedek Istvántól olvasom a Csavargás az Alpokban-t.

Női ágyék és számológépek a 70-es évekből

Női ágyék szemérmesen, számológépek takarásában egy 70-es évekbeli Playboy magazinban.

Hétszegmenses kijelzős humor és pixel-erotika

Számológép témájú karikatúra valamint erotikus pixel-rajz egy grafikus számológép kijelzőjén.

Pusztaszabolcs

Azt tervezem, hogy még a héten (tán szerdán vagy csütörtökön) ellátogatok Pusztaszabolcsra.

Legutóbb, hosszú évek után épp ezen a nyáron láttam pár pillanatra gyermekkorom községét a vonatablakból (valami furcsa véletlen folytán épp Pusztaszabolcsnál ébredtem fel álmomból, melybe a vonat zakatolása ringatott). Láttam a "világ legszebb helyét" is, a két lakótömb közti teret, ahová mintha egy épülő szupermarket szürke betonváza furakodott volna (amiről Kowloon Walled City jutott eszembe, ahogy az egykor tágas és szellős lakótelep lassan egyre zsúfoltabbá válik), elvágva ezzel a hintát az utca és a vasút látványától.

Mouret abbé vétke

Proust regényfolyamának második kötetét, a Bimbózó lányok árnyékában-t kicsit félretettem - valahogy elakadtam benne, de majd egyszer később újra nekifogok -, és most a Mouret abbé vétke c. regényt olvasom Zolától (a Tisztes úriház után ez a második Zola-regény, amit olvasok).

Mennyi idő alatt tudná meginni az emberiség a Balatont?

Pár napja az jutott eszembe, hogy vajon hány nap alatt tudna meginni az emberiség annyi vizet, amennyi a Balatonban van?
Nos, a Balaton felszíne 594 négyzetkilométer, átlagos mélysége pedig 3,0 - 3,6 méter (ezt átlagolva 3,3 méternek vettem). Így a Balaton víztérfogatára 1.960.200.000 köbméter, azaz
1.960.200.000.000 liter jött ki.
Jelenleg körülbelül 6,5 milliárdan élünk a Földön, az átlagos folyadékfogyasztás pedig napi 2,5 liter. 1.960,2 milliárd osztva 6,5 milliárddal osztva két és féllel... az nagyjából 120 egész 6 tized.
Tehát a Balaton vizét 120 napig, azaz kb. négy hónapig ihatná az emberiség, mire elfogyna (ha jól számoltam).

Az én Gant pólóm

Az ember alapvetően kíváncsi. Meddig él, mikor tesz szert az első milliójára vagy tízmilliójára, vagy hogy híres lesz-e.
Én például sokáig kíváncsi voltam, milyen klasszikus, sukár galléros piké pólóm lesz először: Fred Perry, Gant, Lacoste vagy Ralph Lauren. Tegnap aztán megszületett a válasz, ugyanis szert tettem egy lazacszínű Gant pólóra, méghozzá az eredeti 70 eurós ár nagyjából századrészéért, 220 Ft-ért. Mert hát húszezer forintért a hülye is tud márkás pólót venni, azonban 220 Ft-ért már tehetség kell hozzá, vagy legalábbis szerencse, hogy ráleljünk egy "tuributikban".
Egy kicsit megfakult, de azért jó állapotban lévő darab, címkékkel, szépen hímzett Gant logóval, pótgombokkal. Apropó gombok, egy érdekesség ínyenceknek: a nyakán két gomb van, melyek szinte teljesen egyforma, egyszerű gombok (a hátoldalukon érdekes, tarka mintával), azonban csak az alsón látható apró Gant felirat. Ez azonban úgy tűnik, nem véletlen, mert a két pótgomb is hasonló: a felső sima, és csak az alsó feliratos.

Az én Eastpak táskám
Az én Hewlett-Packard grafikus számológépem
Az én Texas Instruments grafikus számológépem

Kétezer hozzászólás felett a Számológép Fórum

Az első és mindeddig egyetlen általam indított fórum (Google csoport), a Számológép Fórum hozzászólásainak száma meghaladta a kétezret. Igaz, a képet némileg árnyalja, hogy a legtöbbször (több mint 700 alkalommal) én magam szóltam hozzá, de azért így sem rossz eredmény.

Balaton-átúszás: jövőre duplázás

Arra jutottam, hogy jövőre megpróbálom kétszer is átúszni a Balatont, és ezzel tulajdonképpen bepótolni az idén elmaradt eseményt.

Szomorúság: idén elmarad a Balaton-átúszás

A 2010-es Balaton-átúszás időjárási okokból elmarad(t), így idén nem növelhettem átúszásaim számát, és csak jövőre próbálkozhatok meg az ötödikkel.

Sebaj, 2011-ben már nem esek abba a hibába mint idén: még az átúszás előtt mindenképpen részt veszek legalább egy másik úszórendezvényen, hogy hasonló elmaradás esetén is legyen valamilyen 2011-es "trófeám". Azon is gondolkodom, hogy jövőre újra elmegyek Horvátországba a Porecki Delfin úszásra (melynek 5 kilométerét 2006-ban már leúsztam egyszer az Adriai tengerben).

Szexi számológép

Vonagló számjegyek, avagy szexi számológép.

Elindult a kinizsi-szazas.lap.hu

Az Index.hu címlapjára került írásom után hadd dicsekedjek el egy egészen más irányú eredménnyel: az a megtiszteltetés ért, hogy én állíthattam össze és én gondozhatom a kinizsi-szazas.lap.hu oldalt, ami a mai naptól érhető el a világhálón.

Kinizsi Százas témájú bejegyzéseim:
Találkozás az emberrel, aki már 26-szor teljesítette a Kinizsi Százast
A bárpultnál - gondolatok a a Kinizsi Százasról
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)

Dekázási rekord a zánka-köveskáli strandon

A zánka-köveskáli strandfürdő területén megdöntöttem saját nagy-felfújható-kínai-áttetsző-strandlabdás dekázási rekordomat. Jobb lábbal 62, szabályosan váltott lábbal pedig 58 (azaz bal-jobb-bal-jobb, nem ám úgy, hogy összevissza, például ballal kettőt, jobbal négyet, aztán újra ballal egy mondjuk, satöbbi).
(kiegészítés: focilabdával azért jobban megy, azzal félezer körül van a csúcsom)
Hamarosan kép és videók.

Puskás Ödön Csaba sikere

A Modoros stand-up komédiás c. bejegyzésem a Modoros blogban is megjelent, és nem várt sikert aratott - például több mint 100 hozzászólás érkezett rá, és körülbelül 10.000 oldalletöltést generált.
És (velem ez először fordult elő) az Index címlap blog-dobozába is bekerült.
Köszönet Modor Tibinek a szkrínsotért, és persze azért is, hogy a blogjában újraközölte az írásomat.

Nyaralás

Most néhány napig vízközelben, nettávol leszek.
Addig egy kis olvasnivaló tavaly augusztusból.

Gazdálkodj okosan!

Gazdálkodj okosan! - hamarosan.

Újabb érdekes interjú a Számológép Blogban

Interjú Wábits Győzővel, az EMKE Kft. ügyvezető igazgatójával, a távolsági buszokon használatos EMKE készülék tervezőjével (mely egy retro, a '80-as évekből származó Sharp programozható tudományos kalkulátoron alapul).

A modoros stand-up komédiás

Jó estét kívánok, szevasztok, Puskás Ödön Csaba, azaz Pöcs vagyok. Tényleg így hívnak, ilyen hülye nevet nem talál ki csak úgy az ember, mert fiktív névnek elég gyenge lenne, és nem is lenne olyan vicces. Viszont így, hogy tényleg ez a nevem... hát így sem vicces, nekem elhihetitek.
[hahaha]
Ha a szüleim egyszerűen Ödönnek kereszteltek volna, akár még Puskás Öcsi is lehetett volna a becenevem, így azonban nem Öcsinek becéztek az általános iskolában, hanem Pöcsinek.
[hahaha]
Köszönhetem mindezt annak a rajztanárnőmnek, aki kitalálta, hogy a beadott rajzlapcsomagra mindenki írja rá a monogramját, és ezzel a figyelem középpontjába állított.
[hahaha]
Azt mondták az osztálytársaim, hogy sejtik mi volt a jelem az óvodában.
De rosszul sejtették, mert répa volt.
[hahaha]
Nem hagyhatom ki - már csak bosszúból is -, hogy el ne áruljam a rajztanárnőm nevét: Pintérné Inez Nádor Anasztáz. Elmondom még egyszer, mert hosszú név: Pintérné Inez Nádor Anasztáz.
[hahaha]
Igen, ott a hátsó sorban egy hölgynek már leesett: P*na!
[hahaha]
Na jó, ezt tényleg csak kitaláltam. Valójában Pásztorné Uszkve Nibelung Cecil Ivettnek hívták. Erre hagyok egy kis hatásszünetet.
[hahaha]
Na jó, igazából nem is így hívták. Már nem emlékszem a pontos nevére, csak arra, hogy Kriszta néni.
Szóval Puskás Ödön Csaba vagyok, keressetek majd rám nyugodtan az interneten, mondjuk a YouTube-on, van már fenn pár videóm, már nagyon sokan megnézték, főleg akiket erre külön megkértem, vagy azok az ismerőseim, akiknél jártam, és direkt a videómra állítottam a böngészőjük kezdőlapját. Amivel csak az a gond, hogy túl könnyen vissza lehet állítani, de nem baj, mert ha újra megyek majd hozzájuk, megint átállítom, és egy idő után csak megunják, hogy mindig pofátlanul visszaállítgassák.
[hahaha]
Egyébként vidékről jöttem, a falunkban mindenki iszik mint a gödény. Illetve nem egészen úgy, mert a gödény nem iszik alkoholt.
[hahaha]
Úgyhogy mi a köcsög antialkoholista gödényt ki is néznénk magunk közül. Vagy kitenyésztenénk a hibrid gödényt, ami vízzel és alkohollal is képes működni. De főleg alkohollal.
Apropó, látott már valaki gödényt? Itt most nem lesz poén, csak még én sem láttam, aztán gondoltam hátha valaki.
[hahaha]
Na és ki az aki maszturbált már? Senki?
Nem ma, hanem úgy egyáltalán. Senki?
Gyanús... lehet hogy gödényt is láttatok már, csak nem mertek jelentkezni.
[hahaha]
Hát, az elmúlt hetekben csak ennyi poént sikerült összekaparnom és ilyen rögtönzöttnek tűnő előadássá gyúrnom (ég is a pofám rendesen)...
[hahaha]
...úgyhogy lassan búcsúzom.
Azért elmondom, hogy nagyon hálás közönség vagytok - vagy nagyon betéptetek előadás előtt, azért vagyok ilyen vidám hangulatban. Na, egy próba, hogy most az én poénjaim ütnek ennyire, vagy tényleg mindenen röhögtök...
Vágok egy nagyon gyenge grimaszt... Na?
[hahahahahaha]
Sejtettem... Most azért kicsit elvettétek az önbizalmam...
[hahaha]
Á nem ám.
Köszönöm szépen a figyelmet, Puskás Ödön Csabát láttátok-hallottátok, azaz engem, következik Hamm Mátyás, fogadjátok majd őt is nagy-nagy szeretettel, de előtte még reklám, ne menjetek messzire! Vagy ha messzire mentek, akkor siessetek vissza, a távirányítót pedig semmiképp se nyomkodjátok. Ez persze csak a tévénézőkre vonatkozik, nem itt rátok a nézőtéren, ti felőlem nyomkodhatjátok, ha elhoztátok magatokkal.
[hahaha]
Na szevasztok, köszönöm köszönöm!
[taps]

Találkozás édesapámmal

Édesapámmal egy hatalmas pályaudvar csarnokában találkoztam, mely végtelenbe nyúló peronjaival, élénk, festői színeivel egyszerre idézte Déry Tibor G. A. úr X-ben c. regényének világát és a nyugat-európai nagyvárosok pályaudvarainak hangulatát.
Sokan voltak a csarnokban, de a tömeg elkerült minket, mint a videoklipekben, amikor a felgyorsított mozgású emberáradat a háttérben hömpölyög, nem zavarva az előtérben mutatott, szinte mozdulatlan énekest.
Kissé furcsa, csíkos nadrág volt édesapámon, és határozottan jó formában volt, vidámság és jókedv sugárzott belőle. Mintha büszke lett volna rám valamiért (hogy miért, arra sajnos már nem emlékszem), viselkedésében és szemében pedig valami boldog hálát véltem felfedezni - tán egyszerűen azért volt hálás, hogy álmomban újra életre keltettem.

Zserbó és Hentes

Két tengerimalacunk, Zserbó (Zserbi) és a kegyetlennek ható nevű, de nem kevésbé cukorfalat Hentes (Hentike).

A push-up hatás

Lassan itt az ideje újra fekvőtámaszokat nyomni - már csak a közelgő Balaton-átúszás miatt is, ami immár a jubileumi, ötödik átúszásom lesz. Még mindig nem tettem le arról a tervemről, hogy egyszer lenyomom a 100 fekvőtámaszt - illetve nem csak egyszer, mert utána megpróbálom legalábbis szinten tartani magam, vagy inkább tovább is fejleszteni ezt a fura tudományt.

Technikatörténeti párhuzam

Avagy párhuzam a mobiltelefonok és a számológépek evolúciója között.

Az én Eastpak táskám

Mindig is egyfajta tisztelettel tekintettem azokra a jómódú emberekre, akiknek félmillás Louis Vuitton táskájuk van, mégis annyira környezettudatosak, hogy - ökológiai lábnyomukat minimalizálandó - a négyeshatos villamossal közlekednek a városban (ezzel akár azt is vállalva, hogy esetleg egy hajléktalan után foglaljanak el egy kétes tisztaságú ülőhelyet), ahelyett, hogy a luxusautóikkal járnák az utcákat, biztonságosan és higiénikusan elszigetelve magukat a szegényebb rétegektől.
Sőt, ezzel a pórnép közé vegyüléssel tulajdonképpen egy még kellemetlenebb, már-már frusztráló kockázatot is vállalnak, és úgy érzem, ez tovább fokozza tiszteletemet: azt vállalják ugyanis, hogy a kevésbé hozzáértőkben felmerül, hogy táskájuk nem valódi, hanem az eBay-en vagy egy aluljáróban bugázták, és nem az ökológiai lábnyom eszméje vagy a kötöttpályás tömegközlekedési eszközök iránti gyermeki rajongás miatt utaznak villamoson, hanem pusztán kényszerből.

Komolyra fordítva a szót: vettem egy Eastpak táskát. Barátnőm találta nekem a táskaboltban egy ketrecbe hajítva, ahol a leárazott táskák vártak szomorúan és összezsúfolva új gazdáikra. Ott várt rám ez a viharkék Eastpak táska, 10.000 Ft-ról 5.000 Ft-ra leárazva, de így leárazottan is tartva a 30 éves garanciát (furcsa ebbe belegondolni, hogy csaknem hatvan éves leszek, amikor lejár a táskám garanciája). Eszembe jutott egy régi reklám is, amit a 90-es évek közepén sugároztak egy zenecsatornán: a srác ment a sivatagban, aztán szomjanhalt, majd pedig a csontváza fölött fújta a szél a homokot, de a hátán az Eastpak hátizsák még mindig újszerű állapotban volt.

Interjú a Nemzetközi Logarléc Múzeum igazgatójával

Egy érdekes interjú a Nemzetközi Logarléc Múzeum igazgatójával, Mike Konshak-kel (fordítás).

Movie Lova Lova #1300

Movie Lova Lova film kvíz - pinanyaltilag már 1300 filmmel a játékban.

Az én Hewlett-Packard grafikus számológépem

Néhány bekezdésben az első Hewlett-Packard grafikus számológépemről: Az én HP-28C-m.

Szabadon letölthető társasjátékok a Flickr-en

Hogy ne csak mindig a számológépekről írjak: néhány társasjátékomat (pályákat, kiegészítőket) feltettem a Flickr-re, ahol könnyen lehet közöttük böngészni, nézelődni.

Az én Texas Instruments grafikus számológépem

Néhány bekezdésben az első Texas Instruments grafikus számológépemről: Az én TI-92-m.

Megújult a csetneki.hu oldal

Frissítettem a csetneki.hu weboldalt:
http://csetneki.hu

Újabb interjú a Számológép Blogban

Újabb interjú Tóth Viktorral, az rskey.org oldal gazdájával, zsebszámológép-gyűjtővel.

Csak egy pillanatra vagyok itt...

Épp csak egy pillanatra vagyok itt, de ahogy az előző bejegyzéseben említettem, a jövő héten megpróbálok többet, sőt mi több: sokat írni. Többek között a (kissé tán közhelyes) "be present"-dologról, vagy akár az iskolai lövöldözésekről és egy régi túszejtésről. Vagy a legújabb számológépes terveimről, netán néhány újabb gondolattal Proust-tal és Ottlik Gézával kapcsolatban. Úgyhogy még egy kis kitartást kérek Tőled, kedves olvasóm, és hamarosan friss olvasnivalóval várlak.

Hamarosan jövök

Kedves látogatók, olvasók, kb. egy hétig nem leszek netközelben, de utána megpróbálok sűrűbben és bővebb bejegyzésekkel jelentkezni.

Az Enciklopédia

Most egy kicsit Diderot-nak vagy d'Alembert-nek érzem magam, ugyanis a napokban elkezdtem egy saját enciklopédiát szerkeszteni:
http://csetneki.hu/enciklopedia/

Négyből négy, zsinórban

Sikerült negyedszer is teljesítenem a Kinizsi Százast (2007., 2008., 2009., 2010.), így már elmondhatom, hogy többször teljesítettem, mint a pasaréti lelkipásztor.

Egy kedves olvasó levél és egy újabb interjú

Egy kedves olvasói levél és egy újabb interjú David L. Jones-szal a Számológép Blog hasábjain.

Újabb kvízek

Készítettem egy új "kvízmotort", és az új kvízmotorral egy számológépes és egy K100-as kvízt (a korábbi filmes mellé).

Adidas és Vasarely számológépes órák

Létezik Adidas számológépes óra.
Meg rajzoltam egy op-art vasarelyset.

Találkozás az emberrel, aki már 26-szor teljesítette a Kinizsi Százast

Miközben a szexshop melletti outdoor-üzletben (mondhatni outdoor az indoor mellett) a bakancsokat nézegettem, épp ott próbált cipőt az a deres és derűs ember, aki már 26-szor teljesítette a Kinizsi Százast (olyasféle találkozás lehet ez, mintha egy könyvmoly magával Könyves Mendellel futna össze). Ezt egyfajta jelnek is tekintettem, így aztán - diogenészi életszemlélet ide vagy oda - nem tudtam otthagyni egy jelentősen leárazott (36 ezer Ft-ról csaknem a felére) La Sportiva bakancsot, Vibram talppal és Gore-Tex felsőrésszel.

Interjú Curt Herzstark-kal, a "borsszóró számológép" feltalálójával

Egy újabb interjú (az eddigiekkel ellentétben fordításként, a teljes munka eddig fordításokban nem túl gazdag életem leghosszabb ilyen jellegű műve lesz) a Számológép Blogban.
Curt Herzstark mesél családjáról, kalandos életéről és a mechanikus számológépekről.

A Kinizsi Százas hava

Itt a május, a Kinizsi Százas hava (ha nem lenne még néhány mániám, a kevésbé beavatottak akár a monomániámnak is hihetnék a Kinizsi Százast, de így azért köszöni szépen, nincs egyedül).
Gegét (irodalmi ambíciókat dédelgető unokatestvéremet) is traktáltam kicsit ezzel a túrával, elmeséltem neki, hogy a részvételi statisztikákat böngészve úgy érzem, hogy évről évre egy egyre szűkebb elithez tartozom, hiszen az egyszeres, kétszeres, háromszoros, négyszeres, ötszörös, stb. teljesítők száma meredeken esik (legalább egyszeres teljesítőből pl. több mint 3000 van, a legalább tízszeres viszont már csak alig több mint 20 fő).

A lány, akinek levágták a mellét

Kamaszkorom egyik már-már elfelejtett, de azért nyomokban tudatalattimba épült olvasmányélménye Szolzsenyicin Rákosztály c. regénye. Édesanyám adta olvasni még valamikor tizenéves koromban, amikor influenzásan feküdtem otthon - ami persze a szinte biztos gyógyulás tudatában össze sem hasonlítható egy rákosztály halálközeli hangulatával, de kívülállóként olvasni és borzongani épp megfelelő. Leginkább az a rész maradt meg emlékezetemben, amikor egy lánynak mellrákja van, és megkéri a főhős fiút, hogy még utoljára csókolja meg a mellét, mielőtt másnap levágnák (merthogy az 1950-es években játszódik, amikor még nem létezett mellplasztika). Elég katartikus volt, bár Zweig Ámok c. novellája még ezen is túltesz - igaz, ott nem a másodlagos nemi jelleg, hanem az elsődleges van a fókuszban.
Olvastam akkoriban egy másik orosz regényt (vagy inkább drámát) is, amiben egy puskával fenyegetőző nagypapa szerepelt - és a Mormogi papa c. rajzfilm jutott róla eszembe.

Hullahopp

Megtanultam hullahoppozni (oké oké, későn érő típus vagyok, hintázni például nagycsoportos koromban tanultam meg, biciklizni és úszni pedig általános másodikban).
Megyek is inkább hullahoppozni.

update:
Nagyon durca ez a hullahopp, kajakra.

Movie Lova Lova #1274

Hosszú kihagyás után újra foglalkoztam a filmes kvízemmel is, és tettem bele pár új filmet - így pinanyaltilag már 1274 film van a játékban.

Írnék is meg nem is

Most éppen úgy vagyok, hogy írnék is meg nem is. Van is kedvem meg nincs is. Persze kellene írni, mert már régen írtam, ugyanakkor mégis bénító ez a kényszer. De nem csak ez a külső kényszer feszélyez, a naptár, a múló idő kényszere, hogy legutóbb több mint egy hete írtam, és mi lesz így a blogom kontinuitásával, frissentartásával, a nehezen ideszoktatott olvasók ellátásával, hanem az írás belső, Tourette-szindróma szerű kényszere is feszít, ugyanakkor ihlet híján nehezen talál utat, s most épp a kellő téma sincs meg, ami körül kikristályosodhatnánk a szavak, összeállhatnának a mondatok. Ilyenkor az a képzetem támad, hogy csak rakódik, rakódik a por a blogomra, mint egy régen takarított polcra.

Írói ambíciók a családban

Egyik unokatestvéremnek is írói ambíciói vannak. Sőt, már egy többé-kevésbé kész könyve is van, mely már "csak" kiadásra vár. Mégsem féltékenységet érzek emiatt, hanem kifejezetten lelkesít a dolog, elvégre számos példa van rá az irodalomtörténetben kertjében, hogy egy családfa több írót is termett. Amellett, hogy ez közös, mély beszédtémát is jelent, egyikünk - most még tán megjósolhatatlan, melyikünk - sikere pozitívan befolyásolhatja másikunk pályáját is.

Vivicittá 2010

Lefutottam életem első Vivicittáját, azaz 12 km-t Budapest belvárosában. Ezzel remélhetőleg egy újabb "sporthagyományom" veszi kezdetét, a Kinizsi Százas (idén a 4. következik) és a Balatonátúszás (idén az 5.) mellett.

Mr. Dick és a tudományos számológépek

Mr. Dick, két diák és három tudományos számológép egy 1981-es fényképen.

Újabb interjú a Számológép Blogban

Egy újabb interjú Kalkulátorisztán hasábjain, ezúttal Bárkai Jánossal, aki iPhone-ra készített egy szimbólumokat is kezelő tudományos számológép alkalmazást.

A bárpultnál

Ahogy a füstös pultnál sörözgetve és whiskyt kortyolgatva szóba került a Kinizsi Százas, éreztem a hely és a téma közötti ellentmondást, mely ellentmondás tán annak az ellentmondásnak az ízét idézte, melyet kamaszkoromban véltem felfedezni az alkoholos italok mérnökien megtervezett címkéi (s az egész alkohol-üzlet) és az italok által kiváltott kábult mámor között.
- Ez a srác háromszor megcsinálta már a Kinizsit - adta tovább az információt a barátom frissen megismert barátja a túrakedvelő társaság többi, a pultot pár méterrel arrébb támasztó tagjának, és éreztem a respektet. "Ezért is érdemes" - gondolhattam magamban, de aztán mégis inkább a trófeaként gyűjtött apró, ovális jelvények jelentek meg előttem, a táj és a friss levegő (mely friss levegőt pedig olyan nehéz elképzelni egy ilyen füstös és zajos szórakozóhelyen, mint kielégülten a kéjsóvárságot - és fordítva -, vagy jóllakottan az éhséget, vagy Proustot idézve: szerelmesen a szerelem nélküli állapotot).
A jelvények, a friss levegő és a szabad, nyugodt léptek mellett (mely könnyed lépteket szintén nem könnyű felidézni egy olyan helyen, ahol szinte mozdulni sem lehet a vonagló tömegtől) annak a katarzisnak az emléke is megjelent, amit az első Kinizsi Százasom utolsó kilométerein éreztem, amikor már biztos voltam benne: sikerülni fog. Kicsit tán meg is hatódtam az első Kinizsim ezen utolsó kilométerein, ahogy édesapámra gondoltam, s hogy milyen kár, hogy neki már nem dicsekedhetek el ezzel, ahogy nagyapámnak sem, pedig biztosan örültek volna mindketten, hogy utódjuk nem maradt az a mozgásszegény nyeszlett nyápic, aki tizenéves koromban voltam.
Azokon az utolsó kilométereken, édesapámra és nagyapámra gondolva egy-egy pillanatban finoman a könny is a szemembe szökhetett, szinte észrevétlenül, mint egy ásításkor.
Azóta, ahogy ennyi minden, ez a katarzis és meghatódottság is elveszett már (ahogy az a különleges érzet is a devecseri templomban), s nem hogy most, de még ott, az újabb és újabb Kinizsi Százasokon sem tudom már átélni, felidézni az első varázsát.
Azt hiszem, ez is eszembe jutott ott a pultnál.

Fekvőtámasz

Némi túlzással azt mondhatom, hogy úgy tekintek a futásra - és még az úszásra is, bár ez utóbbit a Balaton-átúszások kapcsán azért fetisizálom is -, mint a fekvőtámasz kiegészítő sportjára, sportjaira.

Zséda a dinoszauruszokkal

Bár jó a hallásom, a "Séta a dinoszauruszokkal" c. kiállítás rádiós hirdetésének első szavát rendre zöngésítve, azaz Zsédának hallottam. Meg is jelent előttem, amint Zséda együtt danolászik a pikkelyes szörnyekkel, vagy pornómangaként, amint egy Tirannoszaurusz Rex a bréje hegyére tűzi a jura korba visszautazott inszeminátornőt.

Rögtön jövök

Pár nap múlva újra hosszabb bejegyzésekkel jelentkezem.

Holnap pedig megpróbálok futni három kört a Margitszigeten (ami körülbelül 15 km-t jelent).

A kultúrház

A kihalt, sorsukra hagyott és lassú pusztulásra ítélt helyek - mint például Pripjaty, a detroit-i Központi Pályaudvar vagy Hashima szigete a japán partoknál - iránti már-már tvrtkói érdeklődésem tán több egyszerű kíváncsiságnál, és valahol a devecseri kultúrház emlékképénél gyökerezik.
A kultúrház az Arany János és a Hunyadi János utca sarkán állt, közvetlenül dédnagymamám háza mellett, és már gyermekkoromban is egy omladozó, elhagyott épület volt. Magas, mindig csukott ajtajával, előtte néhány guanólepte lépcsőfokával és sötét ablakaival Norman Bates házához hasonló misztikus és kísérteties hangulatot árasztott. A pusztulás kórsága aztán évekkel később dédi házára is átterjedt - főleg miután dédnagymamám, mint a ház lelke és "immunrendszere" már nem védelmezte meg többé az idő és a természet falánk vasfogaitól. Egy időben, az 1990-es években, amikor Devecsert elérte a "varroda-láz" (melyben lázban volt valami hasonlóság a Száz év magány c. regényben olvasható különféle gazdasági tevékenységekkel), némileg felújították és egy varroda költözött bele, de aztán újra elnéptelenedett.

Túl az ezredik blogbejegyzésen

Három főbb blogomban már összesen több mint ezer bejegyzés kering a világháló virtuális univerzumában. A legtöbbet, 720 posztot a Számológép Blogba írtam, a Pi Blogba eddig 150-et, ide, a személyes blogomba pedig (amióta ezen a webcímen olvasható) 139-et.

Akinek mindenről a pi jut az eszébe

Tudom, könnyen érhet az a vád, hogy mindenről a pi jut az eszembe (ami persze nem teljesen igaz, hiszen van, amiről több szótag is eszembe jut), de ezt a pi alakban pompázó bugyi-masnit megpillantva mindenképpen meg szerettem volna örökíteni a látványt.
A Women'secret fehérneműbolt kirakata jobban szemügyre vehető a Pi Blogban - továbbá egy combharisnyás pi is.
Ezt pedig én rajzoltam: Rubik pi.

Gondolatok és élmények futás közben

Ahogy kocogtam a Margitszigeten, egyszer csak megelőzött egy lány gyalog, majd egy srác is. Mondtam is magamban, hogy én itt teljesítőképességem határait feszegetve futok kéjes-kellemetlen oxigénhiányos állapotban, ők meg gyalog lehagynak, na szép. Nem tartogatom sokáig a poént, elárulom, hogy csak azért előztek le ám, mert versenygyaloglók voltak, akik olyan fura csípőmozgás közben rendkívül gyorsan szedik a lábukat, gondosan ügyelve arra hogy betartsák a gyaloglás nem túl komplikált, ám szigorú szabályát, azaz hogy ne rugaszkodjanak el a talajtól, hanem mozgásuk minden pillanatában legalább egy talpuk a földön legyen.
Majdnem sikerült egyébként lefutnom a két kört, így van rá esély, hogy formába tudom hozni magam a Vivicittára. Érdekes, hogy a sziget pest felőli oldalán melegem volt a szélcsend miatt, míg a budain kellemes szellő hűsített, ez mintha már többször is így lett volna, lehet hogy van valami földrajzi-meteorológiai magyarázata.
Amikor kezdtem kifulladni, eszembe jutott Terry Fox. Nem adhatom fel, mondtam magamban. Aztán felcsendült az Eye of the Tiger gitárszólója is a fülhallgatómban, na mondom akkor most már aztán tényleg nem adhatom fel, küzdenem kell mint Rocky Balboának.
Aztán láttam a Dunán úszni azt a különös kétéltű buszt is, ami vízen is képes vinni a városnéző turistákat. Erre már nem is mondtam magamban semmit, sőt meg sem lepődtem, mivel már többször is láttam. Már csak egy vízen úszó csuklós busz lepne meg, vagy egy emeletes, ezt a sárgát már megszoktam.
Volt még egy persze sok más élményem és gondolatom is futás közben, de most ennyi jutott eszembe.

Futás a szigeten

Tegnap - bár ténylegesen csak a Duna kettéágazó, hömpölygő sávjával elválasztva a nyüzsgő tömegtől, de mégis kiszakadva a város és a hétköznapok forgatagából - újra voltam futni a Margitszigeten, felkészülésképp az idei futószezonra és a május végén esedékes (számomra negyedik) Kinizsi Százasra.

Rögtön jövök

Hamarosan jövök. Az elmúlt napokban inkább a Számológép Blogba írtam (például ezt: Calcron tudományos számológépes óra a Playboy magazinban).

A világ legszebb helye

Az eltűnt idő nyomában-t olvasva - annak is antikváriumban szerzett, kopottas, fekete védőborítós második kötetét, melyet - ha nem is ezt a konkrét példányt, hanem úgy általában e könyvet, természetesen - édesanyám következetesen "Virágzó lányok árnyékában"-ként emleget, de az alcímben helyesen "bimbózó" és nem "virágzó" szerepel, s e leánykák - például Gilberte - valóban inkább még csak bimbóznak, semmint virágzanak - vagy netán már el is hullajtották volna egykor harmatosan nedves és virgonc szirmaikat (ami nyilván képzavar; ugyanakkor az eredeti francia alcím ismeretében édesanyám nem is téved, mert az "Á l'ombre des jeunes filles en fleur", tehát ott "virágzó" szerepel).
Szóval olvastam, s bár gondolataim az ifjú Proust-tal együtt leszálltak a vonatról Balbecben, de aztán otthagyták őt a templom előtti téren, és elkalandoztak. Először egy kulcsmondat jutott eszembe a Galaxis útikalauz stopposoknak-ból, a "Viszlát, és kösz a halakat!" (bizonyára a közeli tengerről, amely Balbec-től öt mérföldre mossa Balbec-fürdő partjait), majd - valószínűleg a halakról - a Monty Python Az élet értelme c. filmjéből a világ legszebb helye, ahová a pincér elvezet valakit (tán a mesélőt - és vele a nézőt -, már rég láttam). A világ legszebb helye, vagy az élet értelme egy egyszerű farm (ha jól emlékszem), s bár valóban szép, egyértelmű, hogy csak a pincér számára jelent különleges helyet, merthogy ott született. A mesélő (vagy ki) ki is neveti ezért, amin a pincér megsértődik (legalábbis így emlékszem). Nos, ilyesmi hely számomra Pusztaszabolcs az apró tömbházak közötti füves, napsütötte térrel, a hintával és a virágárus bódéval. A legszebb, legkülönlegesebb hely, vagy legalábbis a legszebb és legkülönlegesebb helyek egyike.

Devecseri álom

Egyik éjjel ismét Devecserben, dédnagymamám dohos - és valójában már régóta lakatlan - házában jártam, amely tán már össze is omlott, mint a Buendíák otthona a Száz év magányban. Ez az álmom most abba a csoportba tartozott, amikor álmomat valóságként élem meg, és valóságnak hitt álmomban tudatában is vagyok hasonló, visszatérő álmaimnak, így rendre meg is jegyzem magamban, miközben szétnézek dédi nagyszobájában: "Nocsak, nem is olyan misztikus, mint álmaimban. Teljesen hétköznapi." A szobában most rend volt és tisztaság, ami ellentmondott a régi emlékeknek. Otthonos volt és emberi léptékű, ami pedig nem az emlékeknek, hanem álmabb álmaim hangulatának mondott ellent, melyekben a szoba szinte végtelennek és megfejthetetlennek tetszik, a bútorok, a falak és a szőnyegek pedig mintha valamilyen varázslatos aranyporral lennének bevonva.

Az íráshoz vezető út

Olykor elmerengek: az olvasás, mint út elvezethet-e az íráshoz. Ellenpéldaként ott a filmművészet: megnézhetjük jó filmek százait, mégsem válunk a rendezői tudomány birtokosává, de még tán csak színészi képességeink fejlesztésére sem ez a legcélravezetőbb és leghatékonyabb módszer. Ahogy nassolástól sem leszünk cukrászok - bármennyit gyakoroljuk őszinte élvezettel és odaadással -, és festmények tanulmányozásától sem festők.
Az ismert gondolat szerint nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. Ezt továbbfonva, magánál az útnál is fontosabb az onnan elénk táruló látvány, kilátás - bár ez valahol benne is lakozik az út fogalmában, az út során szerzett további élményekkel és tapasztalatokkal, lelki formálódással együtt (abba most nem is bonyolódva, hogy a célnak hitt pontról rendszerint kiderül, hogy csupán egy állomás, egy közbülső állapot, mely egy újabb, még komolyabb út kiindulópontja, alaptábora).
Hasonlóképpen az író mondatszerkezetei, a festő ecsetkezelése vagy a cukrász receptje és technikája is csak a szűkebb, csőlátóbb értelemben vett út, az ennél sokkal lényegesebb és valódibb utazás maga az élmény, a hangulat, az íz, amit átadnak - de kétségtelen, ezek magva az erdő mélyén kanyargó vagy a sorsunkkal követett, olykor általunk kitaposott ösvény, illetve a mesterek virtuozitása. Vagyis: az elolvasott könyvek élményként válnak építőelemmé az írás palotájában, melynek tervrajzáról viszont magunknak kell gondoskodnunk.

A felhő

Valójában nehéz megítélni, hogy emlékeim felhőjében hol helyezkedik el és mekkora teret foglal magának a pusztaszabolcsi idill (az "emlékeim felhője" kifejezés megtévesztő lehet, mert míg az égen úszó hallgatag bárányok eltakarják a napot és árnyékot vetnek a tájra, addig ez éppen ellenkezőleg: emlék-molekulái többségével napfényt és derűt sugároz).
Bár most úgy tűnhet, különös és rejtélyes jelentőséggel bír, az igazság az, hogy teltek el úgy évek - de hónapok biztosan -, hogy Pusztaszabolcs eszembe sem jutott, és álmaim kiszámíthatatlan utazásai során is más helyeket kerestem fel.

Boldog várakozás

Nem csodálkoznék, ha valamilyen erős kábítószer adta szárnyaktól (mely élményre ugyanakkor mégsem érzek különösebb vágyat, bár igaz, életünk addiktológiai naptárának későbbi - s ki tudja mivel átitatott vagy beszórt - lapjai kifürkészhetetlenek) újra a pusztaszabolcsi hintában, a gravitáció hullámain evezve találnám magam; vagy életem utolsó másodperceiben látogatnék el hirtelen a Sport utcai ligetbe, és a hinta lassan elhalkuló nyikorgása és kattogása jelentené az utolsó, hallani vélt hangokat, mintegy rímelve az első szívdobogásokra s keretbe foglalva az életemet.
Megpróbálva előkeresni emlékeimben, hogy mégis milyen állapot, hangulat jellemezhette leginkább gyermekkori önmagamat a Sport utcában, azt hiszem, hogy elsősorban egyfajta "boldog várakozás". Várakozás egy kirándulásra, a hozzánk látogató nagyapámra, az esti mesefilmre, vagy a munkából hazatérő édesanyámra. És a várakozás órái - gondolataimhoz és saját magamhoz hasonlóan - csak úgy repültek a hintában.

A hangulatról és az irodalmi turizmusról

Kérdés, hogy egy régen elmúlt, és csak ritka álmokban visszatérő, vagy az emlékezés bizonyos ihletett pillanataiban újra átélhető hangulatot (melyet tehát én magam sem birtokolok folyamatosan) szavakba lehet-e önteni, és hogy e szavak, a belsejükben összegyűjtött hangulatot mintegy szivacsként továbbcsepegtetve az olvasó elméjébe, átadhatnak-e valamit mindebből.
Attól tartok, hogy ha az olvasó egyfajta "irodalmi turizmus" ötletétől vezérelve kocsiba pattanna vagy vonatra szállna, és ellátogatna Pusztaszabolcsra (ahogy édesanyám felkereste egykor Combray-t), hogy megnézze a Sport utcai lakótelep két tömbháza között elterülő, előttem árnyas facsoportjaival és tágas mezejével szavannaként megjelenő "parkot", melyre ott járva az olvasó nyilván a park szót is erős túlzásnak találná, a hinta helyén pedig tán csak egy játszótér rozsdás romjait lelné, s csalódottan szállna vissza autójába vagy gyalogolna vissza a közeli vasútállomásra, hogy hazautazzon, az irodalmi turizmus eszméjében hosszú időre csalódva, és szemfényvesztéssel vádolva engem, amiért a Sport utcában, az egykori virágárus bódé és a hinta környékén varázslatot, de legalábbis idillt ígértem - szóval attól tartok, hogy az olvasó nem sokat, sőt: semmit sem lelne abból a csodából, hangulatból (melyre most a "napfényes", a "könnyű" és a "boldog" jelzőket érzem a legtalálóbbaknak, ugyanakkor mégis nagyon kevésnek a leírásához), melyet én ott, a hintában repülve éreztem azokon a harmatos reggeleken vagy aranyfényű naplementékben.

Az én Combray-m

Nem túlzás azt mondanom, hogy a végtelen kukoricaföldet mintegy űrbázisként meghódító pusztaszabolcsi, Sport utcai lakótelep az én Combray-m, vagy Macondóm a Száz év magányból. Itt jegyzem meg, hogy nagyra becsülöm mind Proust, mind pedig García Márquez művészetét, ugyanakkor műveik komoly hiányosságának érzem - már amennyire eddigi olvasmányaimmal sikerült átfésülnöm írásaikat -, hogy a hintáról mint olyanról még csak említést sem tesznek. Pedig a gyermek Proust - teázgatás, tortaevés helyett vagy mellett - igazán hintázhatott volna Swannék lányával, Gilberte-tel; és Melchiades, a tudós cigány is beavathatta volna Macondó lakóit, élükön a Buendíákkal a hinta csodájába is, ha már az alkímiával, a távcsővel és a mágneses delejjel megismertette őket.

Az eltűnt hangulat nyomában

Visszaemlékezve a pusztaszabolcsi hintára, és kutatni próbálva varázslatának mibenlétét, visszafejteni titkos receptúráját, sokszor megfogható, mérhető dolgokban próbálom keresni a választ: időben és földrajzi koordinátákban. S bár nem állítom, hogy a 80-as évek vége és egy Fejér megyei nagyközség kukoricaföldből előbújt, két háztömbnyi lakótelepe nem rendelkezik már önmagában is - hát még így összevegyítve - némi mágiával, a válasz sokkal kevésbé megragadható és számokba, adatokba önthető egy naptár lapjainál vagy pusztaszabolcsi postai címeknél.
A varázslat ugyanis a hangulatban van. Azoknak a pillanatoknak a hangulatában, amikor ott hintáztam öt-, hat- és hétévesen, harmatos reggeleken vagy épp aranyló naplementékben. Azt ugyan nem tudom eldönteni, súlyozni, hogy ezeknek a valódi, ott és akkor pillanatoknak a hangulata bír nagyobb jelentőséggel, vagy pedig az azóta ezekhez az emlékekhez kristályként tapadt visszatérő, idilli álmoké és gondolatoké, de a kulcsot, a kiindulópontot mindenképpen ezek a hintázások jelentik, a virágárus bódé mögött; a hinta kattogása közben szőtt gyermeki tervekkel, ábrándokkal, melyek legalább olyan könnyedséggel és lendülettel szálltak - valahol a homlokom mögött vagy mellkasomban érezve őket, esetleg egy könyv képeiként (majd később szavaiként) látván magam előtt -, mint ahogy magam repültem a nyikorgó hintában.

Az ablak

Egy nagyvárosban utazva és a jármű ablakából szemlélődve, az addig ismeretlen utcák és terek értelmemben még feltérképezetlen, esti fényekkel csipkézett kősivataga után egy már ismert hely, épület oázisának megpillantása olyasmi érzetet kelt bennem, mint amikor egy korábban még nem olvasott, híres regényben egy gyakran idézett mondathoz érkezem. És ezzel a párás ablakra vagy a könyv sorára vetett felismerő, üdvözlő pillantással azonnal otthonosan kezdem magam érezni, kapaszkodót találok a világ - vagy legalábbis egy város vagy egy írói életmű - megismerésének sziklafalán, e szinte végtelen sziklafalon, melyet sosem hódíthatunk meg teljesen, nem birtokolhatunk, csak átérezhetjük hatalmát és - ha nem is a világegyetemhez, de saját életünkhöz viszonyított - méltóságteljes múlhatatlanságát.

A pusztaszabolcsi hinta

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt, még a rendszerváltás előtti években (amikor természetesen még nem lehetett tudni, hogy a rendszerváltás előtt járunk, tán még maga a szó is jóformán ismeretlen volt, főleg a hozzám hasonló óvodások, majd első osztályos tanulók körében); időben nem messze, távolságban viszont szerencsére úgy ezer kilométerre a csernobili atomkatasztrófa helyszínétől, Pusztaszabolcson, a virágárus bódé mögött volt egy hinta.
A község lakótelepének barátságosan alacsony, pár emeletes tömbházai között, a fák alatt bújt meg a hinta, ami számomra a világ közepe volt. Állítólag korábban kukoricaföld volt a helyén, sőt az egész lakótelep helyén, virágárus bódéstul mindenestül, amit nagyon furcsa volt elképzelnem, és óvodás (majd első osztályos) fejemmel az emberiség fejlődésének csodáját láttam abban, hogy a sáros vagy épp a szárazságtól poros, repedésekkel barázdált kukoricaföldből egyszer csak kinő egy boldog lakótelep, a tömbházak földszintjén különféle üzletekkel, például könyvesbolttal (a könyvesboltban pedig a vágyott majd megkapott Hupikék Törpikék képregénnyel), és főképp a hintával az árnyas fák alatt. Hasonló csodával, hogy a sivatagba, rétre, mezőre vagy kukoricásba így betörjön a civilizáció, csak az egyik Babar elefántos mesekönyvben találkoztam, amit édesanyám Franciaországból hozott, és amelyben Babar király és népes köre fővárost épít valahol a semmi közepén, Afrikában.
Kevés testi-lelki pozíció lehet egyébként alkalmasabb a gondolkodásra, mint a hintázás. Szállni fel s alá, hallgatva a hinta megnyugtató, ritmikus nyikorgását-kattogását, érezve a sebesség arcunkba csapó, testünket simogató szelét, és közben a faágakon vagy a távolabbi utcákon, a sétáló embereken és az elsuhanó autókon ugrálni mindenre kíváncsi tekintetünkkel (már amennyire a virágárus bódé takarása engedi persze), vagy épp megpihenni pillantásunkkal a faágak, az utcák, az emberek vagy az autók egy pontján, csak úgy. És gondolkodni. Kisvonatról, építőjátékról, dömperekről, játékkatonákról. Édesanyám szeretetéről, vagy a gimnazista lányokról, akik édesanyám tanítványai voltak, és már a tizenöt éveseket is felnőtt nőknek láttam. Vagy az óvónéniről, aki már tényleg felnőtt nő volt, és különösen vonzó, legalábbis a dadushoz képest. Sőt, talán már az írásról is gondolkodtam akkoriban, nem is sokkal nagyobb naívsággal mint manapság, csaknem negyedszázaddal később (így visszaemlékezve azt hiszem, hogy már akkor írói álmokat dédelgettem, amikor az ábécének még csak néhány betűjét ismertem).
A hinta mellett Pusztaszabolcs másik érdekessége - amelyre csak kicsit később derült fény, Pásztóra költözésünk után - maga a Szabolcs személynév volt, amelyről nem is gondoltam volna akkoriban, hogy értelmes szó (az pedig pláne nem, hogy név), mert az egyik későbbi jóbarátom, Dombos Attila öccse volt az első Szabolcs, akit ismertem.

Az emlékezés polca

Sokszor úgy tekintek vissza múltamra, emlékeimre, és múltam s emlékeim megszépült díszletei előtt az elmúlt idők szereplőire, s körükben kissé idealizált egykori önmagamra, mintha regényt olvasnék, vagy egy álomra emlékeznék vissza. És mintha szinte mindegy is lenne: valóban megtörtént-e, valóban e test (melynek kezei e sorokat írják) és a benne cipelt lélek (mely most emlékezésre és mondatok farigcsálására bírja önmagát, és írásra e kezeket) volt ott és akkor, vagy csupán álmodtam az egészet, netán egy regény lapjain olvastam.
E kissé holdkórosnak ható hozzáállást a múlthoz (úgy is mondhatnám: annak relativizálását, sőt: tetszőleges átzárójelezését vagy zárójeleinek felbontását) talán gyermek- és ifjúkorom gyakori utazásainak, költözéseinek és iskolaváltásainak köszönhetem. Ezek a környezetváltások engedték meg (amellett, hogy az így elhagyott helyszínek hétköznapiságukból a színes, idilli álmok misztikus dimenziójába emelkedjenek), hogy múltam eseményeit könnyedén fejezetekre, kötetekre bonthassam, majd e köteteket akkor vehessem le az emlékezés polcáról, amikor éppen úgy gondolom, esetleg hagyhassam őket porosodni, következmények nélkül. Aztán - váratlanul - az is megtörténik olykor, hogy egy ilyen kötet leesik a polcról, és kinyílik valahol: például újra gyermekkorom egy kedves helyszínén, visszatérő álmaim színpadának deszkáin járok (ezekre a deszkákra illik inkább a "világot jelentő deszkák" jelző, ezek az álomdeszkák jelentik inkább a valódi, bennünk létező világot, nem is a hús-vér színházak szúette padlói), vagy egy régen látott ismerőssel találkozom az utcán.
Vagy szülővárosomban visszatérve átnézek Lajos barátomhoz, aki életem regényének "Miskolcon laktam, egyetemre jártam" munkacímű kötetének egyik fontos szereplője. Kultuszfilmet vagy könnyed vígjátékot (megengedő vaggyal is élve: kultuszvígjátékot) nézünk, borozgatunk. És rájövök: Lajos él. Vagy online érkezik egy jel, egy bejegyzéshez fűzött hozzászólás alakjában: Dombos Attila élt. Nem csak álmodtam, és nem is egy regényben olvastam. És ha úgy vesszük, még mindig él. Ahogy magam is élek majd még akkor is, amikor már csak múltam cselekedeteivel és szavaival hatok majd a világra. S a hozzám hasonló holdkórosok elmerengenek olykor: tényleg élt, vagy csak álmodtam?

Számológépes óra és divat

Hogy a számológépes óra és a divat nem feltétlenül egymásnak ellentmondó fogalmak, arra bizonyíték a Paul Frank Industries legújabb kalkulátoros karórája, egyenesen a napfényes Kaliforniából.

A reménysugár

Megnyugtató Proust azon bekezdéseit olvasni, melyekben arról ír, hogy írói ambíciói hajnalán mennyire kételkedett saját tehetségében. Az én hasonló gondolataim persze nem jelentenek automatikusan garanciát fényes szépírói jövőmre, de azért Proust sorai reménysugárként világítanak írói énem sötét tudatalattijába. (Aztán az is megeshet, hogy Proust szerénysége és önmarcangoló kétkedése csak a retorikából kölcsönzött eszköz az olvasó szimpátiájának elnyeréséért, és valójában nagyon is tudatában volt zsenialitásának már a kezdetektől - de ez mégsem túl valószínű, hiszen a kétkedésnél mi sem természetesebb, már csak saját példámból kiindulva is; sőt olykor önhitten arra gondolok, hogy a legerősebb kétségek épp a legnagyobbakat mardossák, és igazán magabiztosak csak a középszerűek lehetnek.)

Az ember, az állatok és a fekvőtámasz

Tulajdonképpen a fekvőtámasz különbözteti meg az embert az állatoktól. Mert mi jelentené a különbséget, talán az eszközhasználat? Nem, hiszen köztudottan vannak eszközhasználó állatok, például egyes varjak, akik képesek rafináltan köveket, kavicsokat dobálni a táplálékszerzéshez. Netán a fajfenntartástól függetlenedett érzéki örömszerzés? Az sem, hiszen a bonobókra is jellemző ennek számos technikája. Szerintem az embert a fekvőtámasz emeli a bolygónkon élő többi faj fölé, hiszen egyetlen állat sem nyom fekvőtámaszt (a növényekről nem is beszélve), ez kizárólag az emberiség sajátja. Persze elő lehet citálni olyan erőltetett elméleteket, hogy az embert az én- és haláltudat, vagy az absztrakt gondolkodás, esetleg az írásbeliség különbözteti meg, de azért érezzük, hogy ezek elég mondvacsinált választóvonalak. Arról nem is beszélve, hogy egy tudományos alapelv szerint, ha valamire egy egyszerűbb és egy bonyolultabb magyarázat, eszmefuttatás is létezik, akkor az egyszerűbb igazsága sokkal valószínűbb mint a kacifántosabbé - ez az elv is azt támasztja alá, hogy a fekvőtámasz az ember ismérve.

A sztrájk és az antikvárium

Az történt, hogy a Közlekedési Társaság dolgozóinak sztrájkja miatt ritkán járt a Körúton a villamos, ezért a metróról leszállva gyalog folytattam utam hazafelé. Csakhogy szórakozottságomban rossz irányba indultam el. Igaz, ha úgy nézzük, annyira mégsem volt rossz az irány, mert e figyelmetlenségnek köszönhetem, hogy rövid séta után egy antikvárium kirakatára lettem figyelmes. Nem sokat töprengtem, beléptem, és megvettem Az eltűnt idő nyomában második kötetét, a Bimbózó lányok árnyékábant. Csak az üzletből kilépve nyertem vissza tájékozódási képességem és vettem észre, hogy szórakozottságom Ariadné-fonala húzott be az antikváriumba, a véletlen sodrása vetett partra a megsárgult lapú könyvek szigetén.

Száz év magány II.

A Buendíák macondói házát úgy képzeltem el, mint dédnagymamám devecseri otthonát az Arany János utcában. Ursula szobája dédi keskeny és sötét hálószobájaként jelent meg előttem olvasás közben, a laboratórium pedig, ahol a cigány Melchiades és José Arcadio Buendía merült el tudományaiban és a kísérletezésben, a spájzként. Dédnagymamám spájza, ahonnan egy létra vezetett a padlásra, pókhálóival, hideg és málló falaival (és mert a kísérteties padlás előszobája volt) félelmetes helynek tűnt számomra gyermekkoromban.
Nem csodálkozom, hogy Márquez hőseit a devecseri ház díszletei között láttam magam előtt, hiszen a Buendíák családi fészke éppen úgy épült és romlott az időben, tűnt idillinek vagy elátkozottnak, mint ahogy gyermekkori nyaralásaim, téli és tavaszi szüneteim helyszíne a valóságban és álmaimban.

A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)

A Kinizsi Százas (K100) túrák kapcsán gondolkodtam el újra jobban a számok fogalmán. Valahogy úgy, hogy...
egy túra épp csak arra elegendő, hogy elmondjuk: teljesítettük. Megvolt. Nem éltünk hiába. Nagyjából tudjuk, mit jelent e két bűvös szó, mágikusan összekapcsolva: Kinizsi Százas.
Kettő már kétszer ennyi, és itt végre már többesszámban beszélhetünk a K100-as túráinkról.
A három igaz, hogy csak másfélszer annyi, mint a kettő, de sokkal jobban hangzik, és még meseszám is. Ennyi a magyar igazság. S egy régi ismerősöm, a pasaréti lelkész is háromszor teljesítette a K100-at, így akinek ez szintén sikerül, bátran elmondhatja, hogy "annyiszor teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész". Jelenleg itt tartok én is.
A négy végre (az egy után) újra nem prímszám, olyannyira nem, hogy a kettőnek a négyzete. Itt már elmondható, hogy "többször teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész".
Az öt... sokkal jobban cseng, mint eddig bármelyik. Bizonyítványba írva: jeles, nem véletlenül. Tíznek a fele. Jubileum. Még a négynél is több, pedig már az is a kettő négyzete.
Hat: elhagytuk az ötöt, így senki nem mondhatja, hogy sznob módon csak az ötre, a jubileumra hajtottunk, s aztán hagytuk az egészet a fenébe. Ráadásul hat jelvény birtokában már az is elmondható, hogy "kétszer annyiszor teljesítettem a Kinizsi Százast, mint a pasaréti lelkész". Pedig azért régi ismerősöm, a pasaréti református lelkipásztor is letett valamit az asztalra a hárommal.
A hét ismét egy szép meseszám. A hét törpe, a hétfejű sárkány... És egy naptári hét is pont ennyi napot ölel át.
A nyolc már kettőnek a köbe, ami azért nem semmi, és még a meseszép hetesnél is több.
A kilenc... a három négyzete. Majdnem tíz. Itt elmondható az, hogy "annyiszor teljesítettem, hogy ha gyököt vonnánk belőle, akkor is megkapnánk a pasaréti lelkész túráinak a számát", vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy "annyiszor gyalogoltam végig a Kinizsi Százast, mintha a pasaréti lelkész minden teljesített túrájára annyi túra jutna, amennyit teljesített".
A tíz az első kétjegyű szám a sorban, az öt duplája, elismerésre méltó jubileum, akár már életmű is lehetne.
A tizenegy végre egy új prím a hét után. És mutatja, hogy még a tízzel sem értük be, nem álltunk meg ott büszkén, a dicsőségtől kótyagos fejjel, hanem még magasabb célok felé emeltük tekintetünket.
Ó, a tizenkettő... meseszám. Ennyi hónap van egy évben, és az óra számlapja is ennyi részre van osztva. Olyan, mintha a kettőt négyzetre emelnénk (pedig azért a kettő sem lebecsülendő, hiszen többszörös teljesítést jelent), és aztán beszoroznánk a pasaréti lelkész...
És így tovább.

Gyűjtögető életmód

Szeretek gyűjtögetni. Tárgyakra vagy elvont dolgokra vágyakozni és várakozni, megszerezni és rendszerezni, és ezzel a gyűjtők sajátos, elvarázsolt lelkiállapotába kerülni.
Régebben inkább konkrét tárgyakat gyűjtöttem (mint Stefan Zweig a kéziratokat, vagy Lajos cimborám a Zippo öngyújtókat), furcsa szenvedély ébredt bennem az üdítőitalos fémdobozok iránt, mely hóborttal öcsémet is megfertőztem, és gyűjtöttük, katalogizáltuk hosszú éveken át az üdítős dobozainkat. Valahol még mindig lobog ez a láng, bár azóta az újabb gyűjtőlázak tüzei eléggé elszívták tőle az oxigént.
Ezek az újabb lázaim már elvontabbak, bár időnként tárgyiasulnak, mint például a Kinizsi Százas teljesítménytúráért kapott apró jelvény, amiből eddig hármat gyűjtöttem össze. Ha hosszú és sokáig teljes életem lesz, akár ötvenet is megszerezhetek majd (amennyiben egy évben sem mulasztom el a száz kilométeres túrát, akkor 76 éves koromban büszkélkedhetek majd ötven kirándulás kissé már összemosódó és homályos, de boldog emlékével, és ötven ilyen zománcfestett, ovális jelvénnyel).
Aztán ott van a Balaton-átúszás, amit eddig négyszer teljesítettem, így ezen a nyáron már az ötödik, jubileumi lubickolás vár rám. Ez is majdnem olyan fontos számomra, mint a Kinizsi Százas gyalogtúra, így ha véletlenül egy napra esnének, komoly dilemmát jelentene, hogy melyiken vegyek részt (szerencsére ez nem fordulhat elő, hiszen a K100 hagyományosan május végén van, a Balaton-átúszás pedig júliusban vagy augusztusban).
Gyűjtöm a fekvőtámaszokat is. Egyelőre a száz fekvőtámaszt tűztem ki célként magam elé. Gyűjtési szempontból az a jó benne, hogy nem csak egy májusi hétvégén vagy egy forró nyári napon van, szóval nem csupán évente egyszer, hanem bármikor. És még csak ki sem kell hozzá lépni a lakásból - ami nem mindig feltétlenül előny, hiszen a Kinizsi Százast például elég unalmas lenne otthon lesétálni, fel-alá járkálva egyik szobából a másikba. Egyszer olyasféleképp fogalmaztam meg magamban, hogy a fekvőtámasz az "akaraterő diadala". Először is le kell küzdenünk saját lustaságunkat, hogy egyáltalán hozzáfogjunk, és felvegyük a misszionárius alaphelyzetet a talajon. Egy egyébként a nehezebb, szóval ha már kiugrottunk a fotelből vagy az ágyból és elhatároztuk, hogy megvívjuk a csatát a gravitációval, akkor a legfőbb akadályt már leküzdöttük. Innen már csak pár karhajlítás az egész, és máris egy kicsit formásabb mellizmokkal és tricepsszel folytathatjuk életünket, amely hosszú távon mindenképp az elmúlás felé konvergál, de azért teret enged az ilyen sikereknek. Egy kis akaraterő persze még itt is kell, hogy ne 30 legyen hanem 35, ne 60 hanem 65, de pont ez a szép benne.
Na ézzük gyorsan mit gyűjtök még, mert lassan novellává terebélyesedik ez a bejegyzés (ami mondjuk nem is olyan nagy baj, tekintve hogy milyen régen írtam már - így legalább van mit olvasnotok, kedves gyakran nélkülöző olvasóim). Természetesen gyűjtöm itt a blogomban a bejegyzéseket. Eddig százegynéhánynál tartok. Majdnem ugyanennyit gyűjtöttem már a Pi Blogban is, a legtöbbet pedig, több mint hatszáz posztot a Számológép Blogban szedtem össze.
Azt hiszem, sikerült az eddigi leghosszabb blogbejegyzésem megírnom, így blogposzt-gyűjteményem szép és egyedi darabja született magáról a gyűjtésről mint olyanról. Itt az ideje búcsúznom, és nyomnom pár fekvőtámaszt.

Újabb interjúk a Számológép Blogban

Két friss interjú a Számológép Blog hasábjain:
Interjú Thierry Planterose-zal, francia kalkulátor-bloggerrel és online számológép fejlesztővel.
Interjú Sasvári "Angelday" Józseffel, a Plastik.hu gazdájával, HP grafikus számológép tulajdonossal.

Zsidók az alagútban

Egyik éjjel furcsa álmom volt: egyszerű járókelőként vagy munkásként egy metróalagútban sétáltam. Azért gondolom, hogy inkább munkás lehettem és nem veszélyesen kíváncsi járókelő, mert éreztem valami bennfentességet a jelenlétemben, és mintha a ruhám is kék munkásruha lett volna. Éjszakai üzemszünet volt, esetleg egy még épülő vagy éppen ellenkezőleg: egy már nem használt, sorsára hagyott metrószakasz, mert nem közlekedtek szerelvények. Közel egy megállóhoz, merőlegesen egy szűk oldalág nyílt az alagútból, és az oldalágban egy vak, zsidó öregasszony állt. Az állandó félhomálytól vakulhatott meg, de érezte hogy ott vagyok és csodálkozva nézem, mert valahogy értésemre adta, hogy ő zsidó. Egy szegény zsidó, aki sok társához hasonlóan az alagútban tengeti az életét. Ijesztő, horrorfilmbe illő látvány volt, ahogy állt az üreg közepén, szürkés szemmel, és alig érthetően mormolta a szavakat - épp csak a vészjósló zenei aláfestés vagy egy hirtelen zaj hiányzott. A csodálkozásomat is érezhette, mert bizonygatni kezdte, hogy a zsidók többsége hozzá hasonlóan vakon tengődik mélyen a föld alatt, átvitt értelemben és szó szerint is kilátástalanul.
Aztán tovább sétáltam, úgy száz métert, és egy földalatti gyárhoz értem, ahol meg egy elegáns, fodros ruhás francia hölgy készült ellopni valamit. Mintha a gyár falára úgy fejmagasságig, ezerszám ragasztott mosogatószivacsokkal bíbelődött volna a rozsdás gépészeti berendezések és vaskorlátok között.
Sajnos többre nem emlékszem.