2010. január 24., vasárnap

Az emlékezés polca

Sokszor úgy tekintek vissza múltamra, emlékeimre, és múltam s emlékeim megszépült díszletei előtt az elmúlt idők szereplőire, s körükben kissé idealizált egykori önmagamra, mintha regényt olvasnék, vagy egy álomra emlékeznék vissza. És mintha szinte mindegy is lenne: valóban megtörtént-e, valóban e test (melynek kezei e sorokat írják) és a benne cipelt lélek (mely most emlékezésre és mondatok farigcsálására bírja önmagát, és írásra e kezeket) volt ott és akkor, vagy csupán álmodtam az egészet, netán egy regény lapjain olvastam.
E kissé holdkórosnak ható hozzáállást a múlthoz (úgy is mondhatnám: annak relativizálását, sőt: tetszőleges átzárójelezését vagy zárójeleinek felbontását) talán gyermek- és ifjúkorom gyakori utazásainak, költözéseinek és iskolaváltásainak köszönhetem. Ezek a környezetváltások engedték meg (amellett, hogy az így elhagyott helyszínek hétköznapiságukból a színes, idilli álmok misztikus dimenziójába emelkedjenek), hogy múltam eseményeit könnyedén fejezetekre, kötetekre bonthassam, majd e köteteket akkor vehessem le az emlékezés polcáról, amikor éppen úgy gondolom, esetleg hagyhassam őket porosodni, következmények nélkül. Aztán - váratlanul - az is megtörténik olykor, hogy egy ilyen kötet leesik a polcról, és kinyílik valahol: például újra gyermekkorom egy kedves helyszínén, visszatérő álmaim színpadának deszkáin járok (ezekre a deszkákra illik inkább a "világot jelentő deszkák" jelző, ezek az álomdeszkák jelentik inkább a valódi, bennünk létező világot, nem is a hús-vér színházak szúette padlói), vagy egy régen látott ismerőssel találkozom az utcán.
Vagy szülővárosomban visszatérve átnézek Lajos barátomhoz, aki életem regényének "Miskolcon laktam, egyetemre jártam" munkacímű kötetének egyik fontos szereplője. Kultuszfilmet vagy könnyed vígjátékot (megengedő vaggyal is élve: kultuszvígjátékot) nézünk, borozgatunk. És rájövök: Lajos él. Vagy online érkezik egy jel, egy bejegyzéshez fűzött hozzászólás alakjában: Dombos Attila élt. Nem csak álmodtam, és nem is egy regényben olvastam. És ha úgy vesszük, még mindig él. Ahogy magam is élek majd még akkor is, amikor már csak múltam cselekedeteivel és szavaival hatok majd a világra. S a hozzám hasonló holdkórosok elmerengenek olykor: tényleg élt, vagy csak álmodtam?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése