2010. január 2., szombat

Zsidók az alagútban

Egyik éjjel furcsa álmom volt: egyszerű járókelőként vagy munkásként egy metróalagútban sétáltam. Azért gondolom, hogy inkább munkás lehettem és nem veszélyesen kíváncsi járókelő, mert éreztem valami bennfentességet a jelenlétemben, és mintha a ruhám is kék munkásruha lett volna. Éjszakai üzemszünet volt, esetleg egy még épülő vagy éppen ellenkezőleg: egy már nem használt, sorsára hagyott metrószakasz, mert nem közlekedtek szerelvények. Közel egy megállóhoz, merőlegesen egy szűk oldalág nyílt az alagútból, és az oldalágban egy vak, zsidó öregasszony állt. Az állandó félhomálytól vakulhatott meg, de érezte hogy ott vagyok és csodálkozva nézem, mert valahogy értésemre adta, hogy ő zsidó. Egy szegény zsidó, aki sok társához hasonlóan az alagútban tengeti az életét. Ijesztő, horrorfilmbe illő látvány volt, ahogy állt az üreg közepén, szürkés szemmel, és alig érthetően mormolta a szavakat - épp csak a vészjósló zenei aláfestés vagy egy hirtelen zaj hiányzott. A csodálkozásomat is érezhette, mert bizonygatni kezdte, hogy a zsidók többsége hozzá hasonlóan vakon tengődik mélyen a föld alatt, átvitt értelemben és szó szerint is kilátástalanul.
Aztán tovább sétáltam, úgy száz métert, és egy földalatti gyárhoz értem, ahol meg egy elegáns, fodros ruhás francia hölgy készült ellopni valamit. Mintha a gyár falára úgy fejmagasságig, ezerszám ragasztott mosogatószivacsokkal bíbelődött volna a rozsdás gépészeti berendezések és vaskorlátok között.
Sajnos többre nem emlékszem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése