2010. február 24., szerda

Devecseri álom

Egyik éjjel ismét Devecserben, dédnagymamám dohos - és valójában már régóta lakatlan - házában jártam, amely tán már össze is omlott, mint a Buendíák otthona a Száz év magányban. Ez az álmom most abba a csoportba tartozott, amikor álmomat valóságként élem meg, és valóságnak hitt álmomban tudatában is vagyok hasonló, visszatérő álmaimnak, így rendre meg is jegyzem magamban, miközben szétnézek dédi nagyszobájában: "Nocsak, nem is olyan misztikus, mint álmaimban. Teljesen hétköznapi." A szobában most rend volt és tisztaság, ami ellentmondott a régi emlékeknek. Otthonos volt és emberi léptékű, ami pedig nem az emlékeknek, hanem álmabb álmaim hangulatának mondott ellent, melyekben a szoba szinte végtelennek és megfejthetetlennek tetszik, a bútorok, a falak és a szőnyegek pedig mintha valamilyen varázslatos aranyporral lennének bevonva.

2010. február 15., hétfő

Az íráshoz vezető út

Olykor elmerengek: az olvasás, mint út elvezethet-e az íráshoz. Ellenpéldaként ott a filmművészet: megnézhetjük jó filmek százait, mégsem válunk a rendezői tudomány birtokosává, de még tán csak színészi képességeink fejlesztésére sem ez a legcélravezetőbb és leghatékonyabb módszer. Ahogy nassolástól sem leszünk cukrászok - bármennyit gyakoroljuk őszinte élvezettel és odaadással -, és festmények tanulmányozásától sem festők.
Az ismert gondolat szerint nem a cél a lényeg, hanem az oda vezető út. Ezt továbbfonva, magánál az útnál is fontosabb az onnan elénk táruló látvány, kilátás - bár ez valahol benne is lakozik az út fogalmában, az út során szerzett további élményekkel és tapasztalatokkal, lelki formálódással együtt (abba most nem is bonyolódva, hogy a célnak hitt pontról rendszerint kiderül, hogy csupán egy állomás, egy közbülső állapot, mely egy újabb, még komolyabb út kiindulópontja, alaptábora).
Hasonlóképpen az író mondatszerkezetei, a festő ecsetkezelése vagy a cukrász receptje és technikája is csak a szűkebb, csőlátóbb értelemben vett út, az ennél sokkal lényegesebb és valódibb utazás maga az élmény, a hangulat, az íz, amit átadnak - de kétségtelen, ezek magva az erdő mélyén kanyargó vagy a sorsunkkal követett, olykor általunk kitaposott ösvény, illetve a mesterek virtuozitása. Vagyis: az elolvasott könyvek élményként válnak építőelemmé az írás palotájában, melynek tervrajzáról viszont magunknak kell gondoskodnunk.

2010. február 11., csütörtök

A felhő

Valójában nehéz megítélni, hogy emlékeim felhőjében hol helyezkedik el és mekkora teret foglal magának a pusztaszabolcsi idill (az "emlékeim felhője" kifejezés megtévesztő lehet, mert míg az égen úszó hallgatag bárányok eltakarják a napot és árnyékot vetnek a tájra, addig ez éppen ellenkezőleg: emlék-molekulái többségével napfényt és derűt sugároz).
Bár most úgy tűnhet, különös és rejtélyes jelentőséggel bír, az igazság az, hogy teltek el úgy évek - de hónapok biztosan -, hogy Pusztaszabolcs eszembe sem jutott, és álmaim kiszámíthatatlan utazásai során is más helyeket kerestem fel.

2010. február 8., hétfő

Boldog várakozás

Nem csodálkoznék, ha valamilyen erős kábítószer adta szárnyaktól (mely élményre ugyanakkor mégsem érzek különösebb vágyat, bár igaz, életünk addiktológiai naptárának későbbi - s ki tudja mivel átitatott vagy beszórt - lapjai kifürkészhetetlenek) újra a pusztaszabolcsi hintában, a gravitáció hullámain evezve találnám magam; vagy életem utolsó másodperceiben látogatnék el hirtelen a Sport utcai ligetbe, és a hinta lassan elhalkuló nyikorgása és kattogása jelentené az utolsó, hallani vélt hangokat, mintegy rímelve az első szívdobogásokra s keretbe foglalva az életemet.
Megpróbálva előkeresni emlékeimben, hogy mégis milyen állapot, hangulat jellemezhette leginkább gyermekkori önmagamat a Sport utcában, azt hiszem, hogy elsősorban egyfajta "boldog várakozás". Várakozás egy kirándulásra, a hozzánk látogató nagyapámra, az esti mesefilmre, vagy a munkából hazatérő édesanyámra. És a várakozás órái - gondolataimhoz és saját magamhoz hasonlóan - csak úgy repültek a hintában.

2010. február 4., csütörtök

A hangulatról és az irodalmi turizmusról

Kérdés, hogy egy régen elmúlt, és csak ritka álmokban visszatérő, vagy az emlékezés bizonyos ihletett pillanataiban újra átélhető hangulatot (melyet tehát én magam sem birtokolok folyamatosan) szavakba lehet-e önteni, és hogy e szavak, a belsejükben összegyűjtött hangulatot mintegy szivacsként továbbcsepegtetve az olvasó elméjébe, átadhatnak-e valamit mindebből.
Attól tartok, hogy ha az olvasó egyfajta "irodalmi turizmus" ötletétől vezérelve kocsiba pattanna vagy vonatra szállna, és ellátogatna Pusztaszabolcsra (ahogy édesanyám felkereste egykor Combray-t), hogy megnézze a Sport utcai lakótelep két tömbháza között elterülő, előttem árnyas facsoportjaival és tágas mezejével szavannaként megjelenő "parkot", melyre ott járva az olvasó nyilván a park szót is erős túlzásnak találná, a hinta helyén pedig tán csak egy játszótér rozsdás romjait lelné, s csalódottan szállna vissza autójába vagy gyalogolna vissza a közeli vasútállomásra, hogy hazautazzon, az irodalmi turizmus eszméjében hosszú időre csalódva, és szemfényvesztéssel vádolva engem, amiért a Sport utcában, az egykori virágárus bódé és a hinta környékén varázslatot, de legalábbis idillt ígértem - szóval attól tartok, hogy az olvasó nem sokat, sőt: semmit sem lelne abból a csodából, hangulatból (melyre most a "napfényes", a "könnyű" és a "boldog" jelzőket érzem a legtalálóbbaknak, ugyanakkor mégis nagyon kevésnek a leírásához), melyet én ott, a hintában repülve éreztem azokon a harmatos reggeleken vagy aranyfényű naplementékben.